Advent Sorrow: Kali Yuga Crown (2019)

Jelen lemezajánlómmal egy kicsit elmerülünk a fájdalom és a keserűség bugyraiban, és ezekért a remek érzésekért egyenesen a kenguruk földjéig utazunk. Ausztrália az otthona a címben szereplő zenekarnak, azon belül is Perth városa, ami a kontinens nyugati partvidékén fekszik. 2009 az alakulás éve, s az eredeti felállásból mára hárman maradtak: Rhys King énekes, Martin Donnely dobos és Tom Langridge szintis. A két alapító gitáros még az első nagylemez megjelenése előtt lelépett. A csapat kezdetben a szimfonikus black-vonalat követte, és korai munkáik alapján nekem úgy tűnik, hogy a Dimmu Borgir munkásságát is behatóbban ismerték. Első anyaguk, a Before the Dimming Light című EP 2012-ben jelent meg; szembetűnő, hogy már ez a munkájuk is mennyire kiforrott és profi volt.

Az elkövetkezendő három évben zajlottak ugyebár a gitáros-cserék, de emellett jelentős stílusváltás is bekövetkezett. A zenekar melankolikusabb vizekre evezett, egészen mélyen behajóztak a bánat barlangjába. Ennek az új világnak az első hírnöke a 2015-ben napvilágot látott első nagylemezük lett, ami az As All Light Leaves Her címet viseli. Na, ha valamire lehet mondani, hogy „érfelvágós“, akkor ez az anyag az. A zene stílusilag maradt valahol a black és a fene tudja, mi határán. Egy kicsit funeralos, egy kicsit a korai Katatoniát idéző. Összességében nagyon egyedi világuk lett, amihez az ének is nagyban hozzájárul. Rhys elképesztően képes károgni, agonizálni, időnként már-már majdnem sírásba fúló hangon. A szintetizátor megmaradt, de már nem szimfonikus hatást, hanem inkább baljós, misztikus hangulatot kölcsönöz a zenének.

A lemez megjelenése után egy évvel Ben Hanson gitáros elhagyta a zenekart, és a helyére érkező új taggal futottak neki a mostani lemez felvételeinek. Közben eltelt négy év. Nem lehet azt mondani rájuk, hogy csak úgy fossák a lemezeket. Tulajdonképpen tízéves fennállásuk alatt a mostani a második nagylemezük. De úgy gondolom, érdemes várni az új munkáikra.

Jelen album, csakúgy, mint az előző anyagaik is, szerzői kiadásban jelent meg, nincs a banda mögött kiadó. A borítóhoz a képet, amely a 2014-es kijevi forrongásokon készült, egy ukrán fotóstól kölcsönözték.

A lemez címének megértéséhez egy kicsit bele kell ásnunk magunkat a hindu vallásba, egészen pontosan a hindu időszámításba. E vallás szentírásai szerint az idő ciklikus jellegű, és benne négy korszak váltogatja egymást. Mindegyik korszak sajátos jegyekkel rendelkezik, és nagyjából mindig ugyanaz történik bennük. Amit fontos tudni róluk, hogy mindig alacsonyabb erkölcsi értékrendű éra követi az előzőt. Az utolsó korszak a Kali Juga, amely mind közül a legromlottabb, a lelki sötétség, az erőszak ideje, amely úgy végződik, hogy az istenek elpusztítják a világot, és utána újra kezdetét veszi a ciklikus kör első korszaka. Akinek még eddig sem lenne világos, mi most értelemszerűen ebben az éjsötét korban, a Kali Jugában élünk. A jó hír viszont az, hogy még csak a hajnalán járunk, mivel Kr. e. 3100 körül kezdődött, és körülbelül 400 ezer évig tart, úgyhogy még van egy kis időnk a teljes pusztulásig.

Az album első dala a Verminblood, amihez klip is készült. Sejtelmesen, szomorkásan indulunk neki egy újabb alámerítkezésnek a bűn poklába. Szinte érezni az istenek fájdalmát, ahogy nézik, hogy hogyan vesznek ki az értékek az emberek világából. A zenei stílus szerencsére nem változott az előző lemezhez képest, olyan, mintha egyazon anyag második része lenne. Számomra ez jó hír, mert nekem nagyon tetszik ez a fajta melodikus agonizálás. A második nóta, a Wolf & Weapon már egy kicsit tempósabb tétel, táncolható, olykor tuci-tuciba csapó ritmusokkal és dallamos refrénnel. Nagyon jó, megfogó szerzemény, ez a dal az egyik kedvencem az albumról. Valamivel felszabadultabb, mint a többi szám. A korai Katatonia kedvelői számára jó hír, hogy több ponton tetten érhetők azok a fajta megoldások, amiket anno ők alkalmaztak. Ez persze nem jelenti azt, hogy kopiznak, csak egy kis jóleső hasonlóságot lehet felfedezni itt-ott. Például a következő dalban is, ami a Spearhead címet viseli.

Egyébként kereken tíz nóta szerepel a lemezen. Mindegyik énekes, nincs zenekari magamutogatás. Majd’ 53 percben élvezhetjük az ausztrálok kitűnő játékát.

A címadó szám a negyedik helyre került, és igen gyors tempóval indít, hogy aztán visszalassulva lemerülhessen a kíntenger mélyére. Az előző lemezhez képest észrevehetően dallamosabb lett a mostani anyag; azt nem mondom, hogy profibb (pedig az), mert az összes eddigi munkájuk az volt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érettebb, és talán egy kicsit könnyebben emészthetőbb. Ez a következő, Pestilence Shall Come című darabra is igaz. Erre is készült klip, ami ráadásul nagyon jó. Ezt a számot hallottam először a lemezről, és első látásra (hallásra) szerelem volt. Minden megvan benne, ami ehhez a stílushoz kell: szenvedés, fájdalom, agónia, síró gitárok és elhaló, károgó ének. Szinte érezzük a bőrünkön a bűnös kor szennyszagú leheletét. Na, ebben a dalban megmutatják a gitárosok, hogy mi is az a szólómunka. A dal vége felé hallható haláltusában olyat szólóznak, hogy a száj tátva marad. Számomra ez a legkedvesebb dal a lemezről.

Az Advent Sorrow lehozta nekem a csillagokat. Egy nagyon intelligens, mélységesen felkavaró, iszonyatos profizmussal összerakott, ámulatba ejtő anyagot rakott le a csapat az asztalra. Nem tudom, mennyien lehetünk, akik ezt gondolják; valószínűleg rétegzenének számít, amit csinálnak. Lehet, hogy ők maguk sem vágynak arra, hogy mainstream zenekar legyenek, pedig ezzel az albumukkal simán ott vannak a legnagyobbak között! A pontszám csillagos ötös fölé!

A szerző: Atter-M18 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*