Rottendawn: Occult (2019)

Ami azt illeti, nem engedte bő lére biográfiáját a finn csapat. Egyszerűen, röviden és lényegre törően fogalmazták meg törekvéseiket, nagy szavak, illetve mindenféle sallang nélkül.

A Rottendawn ötletét, koncepcióját Joni Halmetoja (Legacy) és Make Mäkinen (Sinisthra, ex-Protected Illusion, Nevergreen) gitárosok fektették le 2010 első negyedévében. A Helsinkiben létrejött doom/death alakulat akkor kezdett elmozdulni jelenlegi zenei stílusa felé, amikor Pasi Äijö énekes/basszusgitáros (ex-Unholy/Holy Hell, Salaiset Rasiat) is csatlakozott hozzájuk. (Rá később még kitérnék.) Dobosként Mikael Arnkil (Impaled Nazarene, ex-Antidote, Abhorrence, Sinisthra, N.O.E., Panic) szállt be hozzájuk, teljessé téve a felállást.

Számomra mindenképpen Pasi Äijö személye jelentette a „csalit”, ugyanis az Unholy 2012-es megszűnése óta semmit nem lehetett róla hallani. Ahogy ők maguk mondják, a Rottendawn zeneileg egy kategorizálhatatlan egység. Nagyon okosan elkerülték el azt a hibát, csapdát, hogy szimplán lemásolják az Unholy világát; erről szó sincs, esetükben valóban egy „alanyi jogon” létező zenekarról beszélünk. A csapat nem akarja muzsikájával önmagát egy adott skatulyába kényszeríteni, ugyanakkor szemérmetlenül visszaélnek a tradicionális doom, a death és régi vágású heavy metal elemeivel. Az album címe jól összefoglalja (összegzi) a banda alapvető jelentését, értelmét, amely a sötét vizek legmélyebb bugyraiban működik, úgy szónikusan, mint mentálisan, illetve szövegileg.

Eleve azzal kezdem – bármilyen furcsa –, hogy sokkal befogadhatóbb, lazább, könnyedebb, fogósabb ez a muzsika, mint az Unholy sötét, groteszk, avantgárd hatásokkal bőven átszőtt világa. Pasi szerintem sohasem énekelt olyan dallamosan, mint ezen a korongon; sokkal tisztábban, érthetőbben adja elő mondanivalóját, mint bármelyik Unholy-anyagon. Ahogy azonban fentebb említettem, meg sem kísérelték az Unholy-t „visszacsempészni a köztudatba”. Mondjuk, eleve esélytelen is lett volna a mutatvány, mert az az együttes egyszeri és megismételhetetlen volt, kis túlzással kötélidegek szükségeltettek műveik befogadásához.

Ravaszul kezdi a Rottendawn az anyagot a The Final Lament-tel, ugyanis egy gyors, már-már black metalba hajló témával nyitnak, majd körülbelül 30 másodperc után Hammond orgonával dúsított death/doom-ba váltanak, és innentől kezdve indul a zenei utazás. Ha nem tüntették volna fel Pasi Äijö nevét, meg nem mondtam volna, hogy ő áll a mikrofon mögött, mert sehol nincs a hangjában az a morbid, megkínzott, éjfekete tónus, mint amely anyazenekarában jellemezte. Hatásvadász módon aztán a dal végén egy nagyjából egyperces szünetet tartanak, amelyből a Burn ’til Burial bontakozik ki.

A Hammond orgona ebben is feltűnik, ahogy a dallamokra is komoly hangsúlyt fektetnek – nem kevés ’70-es évekbeli feelinggel és stoneres hangulattal fűszerezve –, azonban a legmeglepőbb, hogy Pasi a dal vége felé közeledve melódiákat próbál kicsikarni a torkából. Valljuk be, ez a próbálkozása nem feltétlenül jött be, valahol egy „elvetélt” Neurosis-témára hajaz, de az összképen azért nem ront, és a továbbiakban már nem is erőlteti ezt a produkciót. Tetszik a Hammond orgona jelenléte (szigorúan színező, hangulatfestő jelleggel), ahogy a Dusk Demons-ban vagy a Dawn Dwellers-ben képviselteti magát.

Újfent nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Pasi Äijö előadása – akarva-akaratlanul – merőben eltér attól, mint amit az Unholy-ban megismertünk, de erre az a magyarázat, hogy a muzsika is eleve más, mint amit az Unholy-tól megszokhattunk. Az például az Unholy esetében teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy egy rövid, egészen pontosan 55 másodperces tételt tegyen fel a lemezére, a Rottendawn ellenben ettől egyáltalán nem retten vissza, ugyanis az Ode to Pjotr egy gyors – az említett időtartamban elővezetett – punk/hc száguldás. Mi több, az Et voi taas kuollakaan-t anyanyelvükön szólaltatják meg. Javukra írandó az is, hogy abszolút nem a múltjukból akarnak megélni, nem akarnak abból előnyt kovácsolni, a stílus adta keretek között a változatosságra helyezték a hangsúlyt.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy létezésükről a zseniális Voices from the Darkside (hail to Frank Stöver) oldalról szereztem tudomást, miután napi szinten látogatom és olvasom a felületet. Egyáltalán nem mondom azt, hogy a fanatikus, megrögzött Unholy-rajongók (vajon mennyien lehetnek?) csalódásként könyvelik majd el az anyagot, csupán el kell fogadniuk, hogy a lemezt nem Pasira „hegyezték ki”. Más, mint az Unholy, de miért is utánozták volna utánozhatatlant? A pontszámom sokáig megdönthetetlen 4,5 volt, de nem tehettem mást, megadtam magam, így a végeredmény maximális kalkulussá hízott. Remélem, nem spórolnak majd a folytatással, így jövőre akár már a második Rottendawn-album pöröghet a lejátszómban.

A szerző: Dávid László616 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*