Primus: Antipop (1999)

Les Claypool és kisegyüttese kapcsán pufogtathatnánk a klisépatronokat, hogy zsenik, hogy őrültek (mindenekelőtt természetesen az énekes-basszusgitáros frontember), hogy vagy imádod, vagy utálod őket, ám mivel én valahol középen állok, azt mondanám, hogy a San Francisco-i Primus abszolút egyedi ízvilágot képvisel a metal műfaj nagy őslevesén belül. A négyhúros instrumentum hangsúlyos szerepe és a komplex ritmusok miatt a legegyszerűbb funk metal csapatnak nevezni őket, de helyezték már a zenekart az alternativ metal, a progresszív rock és a thrash-funk skatulyába is, Claypool pedig egy alkalommal pszichedelikus polkaként definiálta muzsikájukat.

A frontembernél maradva, a bőgővirtuóz egyértelműen a nehezebb utat választotta, amikor egyetlen áramlatba sem tagozódott be, és mindenféle korlát nélkül, az elvárásokat figyelmen hagyva igyekezett megvalósítani művészi elképzeléseit. Ehhez persze megfelelő társakra volt szüksége. Az akkor még Primate-nak, vagyis Főemlősnek nevezett csapatot 1984-ben hozta össze Todd Huth gitárossal és egy LinnDrum becenevű dobkomputerrel. Sokáig nem jutottak egyről a kettőre, így Claypool ezzel párhuzamosan visszatért a tisztán heavy metalt (később progresszív thrash-t) játszó Blind Illusion-be, ahol ’87-’88 között együtt muzsikált azzal a Larry LaLonde gitárossal, aki ezt megelőzően a Possessed Seven Churches és Beyond the Gates albumain alapozta meg hírnevét.

Les előtt 1986-ban egy ennél is fényesebb lehetőség kínálkozott: általános iskolai cimborája, Kirk Hammett ösztönzésére ő is részt vett azon a meghallgatáson, ahol a Metallica a röviddel azelőtt tragikusan elhunyt Cliff Burton utódját kívánta megtalálni. James Hetfield személy szerint túl jónak találták őt, olyan muzsikusnak, akinek a saját útját kell járnia.

Claypool-nak végül sikerült LaLonde-ot átcsábítania a saját bandájába. A Primus akkoriban már az ötödik dobosát koptatta: Jay Lane-t, aki ezt követően rövid úton átadta a helyét Tim „Herb” Alexander-nek. Annak az ütősnek, aki aztán a legtöbb időt töltötte az együttes dobcucca mögött, s aki ma is a trió oszlopos tagja. Ezzel együtt is volt a klasszikus felállás, és beindulhatott a sikergépezet. Zsinórban négy nagylemezt készítettek együtt, majd ’96-ban Alexander távozott. A helyére Bryan „Brain” Mantia érkezett, vele alkották meg előbb a South Park című rajzfilmsorozat főcímdalát, majd pedig a ’97-es Brown Album-ot és a két évvel későbbi Antipop-ot. Mantia egyébként ’96-ban, egy rövid ideig már volt a banda tagja, ám akkor egy lábtörés miatt másik ütőst kellett keresniük helyette.

Claypool, Mantia és LaLonde

A napra pontosan 20 évvel ezelőtt megjelent album változatosságához nagyban hozzájárult, hogy a felvételein neves művészek működtek közre. Zenei producerként Tom Waits, az egykori Police-dobos Stewart Copeland, a South Park-rendező Matt Stone, a Rage Against the Machine-gitáros Tom Morello és Fred Durst, a Limp Bizkit frontembere. Utóbbi arra biztatta a csapatot, hogy bátran térjenek vissza korai albumaik agresszívebb hangzásához. Claypool néhány dalban meg is fogadta a tanácsát: ennek és a vendégmuzsikusoknak – James Hetfield-nek, az ex-Faith No More-gitáros Jim Martin-nak és Morello-nak – köszönhetően az Eclectic Electric közepe, a Greet the Sacred Cow eleje, vagy a The Final Voyage of the Liquid Sky egyes részei tényleg úgy dörrennek meg, mint egy metal nóta.

Én ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és később sem találkoztam olyan albumukkal, amelyik legalább megközelítőleg ennyire tetszett volna. Úgyhogy számomra az Antipop a legjobb Primus-lemez. Hozzáteszem, elsőre csak néhány számot vettem át belőle, és csak utána engedtem közel magamhoz a többit is. Mostanra megszerettem, egyben az egészet, holott alapvetően nem vagyok a túlzottan agyas muzsikák híve.

Márpedig ez tényleg fura zene, és még furább az énekhang. A basszusgitár az első pillanattól szólóhangszerként szerepel, a gitár díszít, LaLonde emellett vokálozik, kétszólamúvá téve az éneket. A dalokban – a zenében és a szövegekben – továbbra is jelen van a Frank Zappa-i humor. Az anyag méltatói szerint nincs két ugyanolyan hangzású szerzemény a lemezen, ezerszínű a (basszus)hangzás, az anyag mégis egységes benyomást tesz a hallgatóra.

Mintha egy bomlott elméjű tudós laboratóriumában járnál, ahol a legváratlanabb jelenségekkel szembesülsz. Ha váratlanul érnek, nyilván meghökkensz tőlük; ha számítasz rájuk, élvezni fogod, amit látsz (hallasz).

Les Claypool napjainkban

Egyes kritikusok szerint a mélyre hangolt gitárokkal Claypool-ék az akkoriban divatos nu metal szeleit kívánták a vitorlájukba fogni. Mások úgy látják, éppen hogy a Deftones, a Korn és a Limp Bizkit voltak azok, akik inspirálódtak a Primus muzsikája által. „Kibaszottul szeretem őket – nyilatkozta Fred Durst. – Tiszta ritmusaiknak köszönhetően mindig is ők lesznek a groove-ok leginnovatívabb és legeredetibb forrásai. A ’90-es években egyértelműen ők voltak rám a legnagyobb hatással.”

Számomra az album közepén elhangzó dalok jelentik az anyag csúcsát, súlypontját. Az Eclectic Electric abszolút a kedvenc Primus-nótám. A maga 8 és fél percével összetettségében is kerek műalkotás. Baljóslatú baba- és basszushangokkal indul. A közepén keményedik és gyorsul be. Itt lép színre Hetfield és Martin. Érdekesség, hogy egy évvel korábban, a Metallica Garage Inc. lemezének Tuesday’s Gone dalában már összejött ez a díszes társaság (Claypool és a két gitáros).

Müezzin énekével indul a Greet the Sacred Cow, hipnotikus ritmussal mozdít be a Mama Didn’t Raise No Fool. Primus-mércével mérve abszolút befogadható dalok. A Dirty Drowning Man-ben női vokált is hallunk (Martina Topley-Bird), a Ballad of Bodacious-ben pedig Claypool már-már rappelve mondja a szöveget. Bizarr utazásra invitál a The Final Voyage of the Liquid Sky; funky-s ritmusa és elfolyó éneke ellenére ebben is ott van a monyó, a keménység. Ahogy a Tom Waits vendégszereplésével felvett Coattails of a Dead Man is hangulatos nóta, ám kintornás tempója, hangzása és hangulata erősen elüt az előtte elhangzott dalokétól.

Amennyire bejött nekem az anyag, annyira elégedetlen vele az alkotó: Claypool egyenesen az általa legkevésbé kedvelt Primus-albumnak nevezi. „A ’90-es évek vége elég boldogtalanra sikerült számunkra – nyilatkozta néhány évvel ezelőtt a frontember. – Elértük a kreativitásunk határait. A forrás kiszáradt, kezdtünk iszapos vizet nyelni. Elvesztettük az irányérzékünket, nem tudtuk, merre tovább. Annak idején megfogadtam: addig fogom csinálni, amíg élvezetet lelek benne. És ekkoriban már nem leltem. Úgyhogy a legjobb, amit ebben a helyzetben tehettünk, hogy leállunk.”

Talán éppen e miatt a tanácstalanság miatt a tagok között is egyre nőtt a feszültség. Emberileg eltávolodtak egymástól, ami egészen addig fajult, hogy a felvételekre mindig csak az ment be a stúdióba, akinek ott – a saját szólamaival – éppen dolga volt. „Én akkoriban több időt szerettem volna tölteni a feleségemmel és a gyerekeimmel. A többieknek nem volt családjuk, úgyhogy nem értették meg ezt” – emlékszik vissza Claypool.

A lemezt népszerűsítő turnéra a különc gitáros, Buckethead (Brian Carroll) is elkísérte a csapatot. Felléptek az Ozzfest-en, a Korn, a Limp Bizkit és más, aktuálisan futó zenekarok társaságában a Family Values Tour rendezvényein. Aztán, mielőtt úgy igazán beindulhatott volna a szekér, meg is rekedt a sárban. A csapat Lacquer Head című dalához készített videót az MTV nem volt hajlandó játszani, mondván, a droghasználatot népszerűsíti – holott a szám üzenete ennek éppen az ellenkezője volt. Plusz Mantia 2000-ben átigazolt a Guns N’ Roses-hez, Claypool pedig nem tudta rávenni Alexander-t, hogy visszatérjen a bandába.

Így aztán az új évezred küszöbén a csapat három évre felfüggesztette működését, lezárva ezzel a Primus történetének első korszakát. „Abbahagytuk, még mielőtt végzetesen belepiszkítottunk volna a nadrágunkba – magyarázza a helyzetet Claypool. – Tény, hogy az Antipop-nak vannak jó pillanatai, de közel sem tartom olyan jó anyagnak, mint az azt megelőzően készített lemezeinket.” Nyilván ez lehet a magyarázata annak, hogy az album dalait a csapat egészen ritkán vagy egyáltalán nem játssza koncerteken.

2003-ban a klasszikus felállásban indult újra a zenekar, és egyetlen döccenőtől eltekintve (2010-2013 között a régi dobos, Jay Lane „helyettesítette” Alexander-t) azóta is a legnagyobb sikerek kovácsai, Claypool, LaLonde és Alexander alkotják az együttest.

35 évnyi múlt ide vagy oda, a Primus máig megrekedt az underground kultusz-zenekar szintjén, de a Főnök ezt mintha nem is annyira bánná: „Máig úgy gondolok magunkra, mint egy kis észak-kaliforniai zenekarra, amelyik meglovagolta a kedvező hullámokat, és kisiklott rajtuk a partra. Végig ugyanazon a fövenyen építjük ugyanazokat a homokvárakat. A saját utunkat járjuk, csapunk némi zajt, időnként bohóckodunk a színpadon, igyekszünk jól érezni magunkat, és közben éljük a magunk hétköznapi életét.”

Kell ennél több? Esetleg néhány emlékezetes album, olyan, mint a ma szülinapos Antipop.

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*