Pretty Maids: Red, Hot and Heavy (1984)

A heavy metal világában Dánia soha nem számított nagyhatalomnak. Oké, alig valamivel több, mint öt és félmillióan lakják, de ugyanekkora a népessége például Finnországnak is, amelynek zenekarai azért rendesen ott vannak az élmezőnyben. A dánoktól sokáig csak a Mercyful Fate-et, a Pretty Maids-et és az Artillery-t ismertük (esetleg még a Witch Cross-t és a Maltese Falcon-t). Mellettük a zenei producer Flemming Rasmussen és idegenbe szakadt honfitársa, Lars Ulrich szerzett pluszpontokat „Legoland”-nek. Aztán jött André Andersen, a Royal Hunt, a Konkhra, a Volbeat, illetve az egykori Mercyful Fate-tagok zenekarai, de még így is csak bő tucatnyi zenekarnál járunk (az Encyclopaedia Metallum persze több százat tart nyilván).

Na, mindegy, nem a mennyiség, hanem a minőség számít, mondják, és valóban: a dán színtér legnagyobbjai rendesen odatették magukat, különösen a ’80-as évek közepén, illetve második felében. Jelen cikkem tárgya, a Pretty Maids bemutatkozó albuma is kezdeti kollekcióm alapdarabjai közé tartozott, rajta keresztül ismertem meg a csapatot, és máig hallgatható anyagnak gondolom.

Érdekes párhuzamot fedeztem fel a dánok és két német pályatársuk korai anyagai, illetve stílusuk alakulása között. Ugyanazt a különbséget érzem a ’Maids első két nagylemeze, mint a Helloween Walls of Jericho-ja és első Keeper-albuma, vagy a Steeler Rulin’ the Earth-e és Strike Back-je között. Mindegyik korongot nagyon szeretem, a csapatok két legjobb alkotásának tartom, ám míg a korábbiak – mind hangzásukat, mind témáikat tekintve – abszolút a ’80-as évek közepének patináját viselik magukon, a kezdetek bizsergetően áporodott levegőjét árasztják magukból, a rájuk következő lemezeken (a Future World-ön, a Keeper…-en és a John Quail kollégánk által a minap méltatott Strike Back-en) már egy jóval modernebb megszólalásnak lehetünk fültanúi.

Visszatérve a Red, Hot and Heavy-t készítő dán csapatra, a Pretty Maids elődje egy 1981-ben indult, főleg Thin Lizzy-dalokat játszó zenekar, a Pretty Pretty Panick volt, amelynek soraiban már ott találjuk Ken Hammer (eredeti nevén Kenneth Hansen) gitárost, John Darrow (Johnny Møller) bőgőst és Phil Moorhead (egyes források Moorheed-ként vagy szimplán More-ként említik, Henrik Andersen) dobost. Akik csupán a rá következő évben találták meg énekesüket Ronnie Atkins (Paul Christensen) személyében; ekkor kezdtek el saját számokat írni, és változtatták a nevüket Csinos Lányokra.

Az együttes Pete Collins (Jan Piete) gitáros és Alan Owen (Allan Nielsen) billentyűs csatlakozásával vált teljessé. ’83-ban ez a hatos fogat rögzítette a zenekar első hivatalos kiadványát, a banda nevével azonos címet viselő EP-t. Nem sokkal később Darrow és Collins távozott a csapatból, a helyükre Allan Delong (Allan Jensen), illetve Rick Hanson (Kim Hansen) került. Az ő játékuk hallható az együttes 1984-es bemutatkozó nagylemezén.

És itt jön – legalábbis számomra – a nagy rejtély. A Red, Hot and Heavy megjelenését követően a banda és Hanson útjai elváltak egymástól, és ki jött (vissza) a helyére? A netes enciklopédia szerint nem más, mint Pete Collins, aki ott szerepel a ’Maids valamennyi, ’85-ben és ’86-ban készült anyagának kreditlistáján. Azon a demón is, amelyre a majdani Future World album három száma is felkerült. Sőt, állítólag egészen ’89-ig a zenekar tagja volt, mégsem játszott egyik, ez idő alatt készült nagylemezen sem. Ti tudjátok, mi volt ennek az oka? Nekem nem sikerült kiderítenem.

Pete Collins a ’80-as években és napjainkban

Na, de nézzük magát az anyagot! Nem azt mondom, hogy egy kivétel nélkül hibátlan nótákat tartalmazó lemezt hallunk, de vannak csúcspontjai, összességében pedig egységes – mai füllel nosztalgikus – hangulatot áraszt magából.

A Carmina Burana Fortuna Imperatrix Mundi-jával nyitnak, majd berobban a Back to Back, ami valami olyasmi a ’Maids számára, mint az Accept-nek a Fast as a Shark: a zenekar himnusza, leginkább időtálló szerzeménye. Zseniálisan váltanak tempót a közepén, majd jön Hammer szépen kimunkált szólója, a befejezés pedig ismét csak nagyon emlékezetes. Nem akármilyen kezdés! Ha csak ennyi lenne az életmű, már nemhiába kezdtek Atkins-ék muzsikálni. 🙂 Nem véletlen, hogy a nótát később a Hammerfall és az Arch Enemy is „műsorára tűzte”.

A címadó szerzemény nem meglepő módon egy középtempós döngölés. Felépítése az akkoriban szokásos verze-verze-refrén, utóbbit kórus mennydörgi, és énekelteti – koncerten – a szépszámú, öklét rázó hallgatósággal. Ronnie Atkins-nek itt mélyebb, kissé smirglis a hangja, jóleső komolyságot ad a mondanivalónak, és az alapvetően dallamos heavy metal muzsikának.

Ehhez képest a Waitin’ for the Time-ot kifejezetten lágyra hangszerelték. Markáns szerepet kap benne a szintetizátor és az amerikai stílusú kórusok – kifejezetten rádióbarát darab. A frontember itt magasabb regiszterben énekel, szerintem ilyenkor tud a leginkább kiteljesedni, képes megmutatni hangi adottságait.

A „szitáló” ritmusú Cold Killer egy átlagos szerzemény lenne, ha nem került volna a második felébe egy – engem a Rainbow-ra emlékeztető – átkötő énekrész, és a végére egy ereszkedő gitár-dallammenet.

A Battle of Pride a Back to Back-hez hasonlóan száguld-zakatol (nem véletlenül: ez a B oldal nyitónótája). Ebben is hallunk egy kis gitárvarázslatot; eddig magától értetődőnek vettem, így nem figyeltem külön a hathúrosok játékára, pedig érdemes!

A Night Danger sem vesz vissza a tempóból; az anyag itt kezd speed metal-arculatot ölteni :-), ami egy kicsit sok a jóból, a változatosság rovására megy. Nálam talán ez a lemez leggyengébb nótája. Persze, jólesik a sebesség, de ez a szűk négy perc semmi extrát nem kínál.

A Place in the Night megint egy lágyabb, táncosabb darab, nekem ezek is nagyon bejönnek a csapattól. Úgy gondolom, következő lemezükön, a Future World-ön ebbe az irányba mozdultak tovább, és szerintem jól tették. A gitárszóló persze itt is nagyon a helyén van.

Erről az albumról – a Back to Back mellett – a másik nagy kedvencem a Queen of Dreams. Ismét hangsúlyos szintetizátorhangokkal indít, már a verze-dallamok is szépen ívelnek, ám a dalra a refrén teszi fel a koronát. Persze a csiklandozó alapriff sem hagyja, hogy mozdulatlanul hallgassuk végig a számot. Tökéletes-közeli alkotás!

A végére pedig egy feldolgozás maradt, ami mi más is lehetne, mint egy korai Thin Lizzy-szerzemény, a Little Darling. Az internet előtti időkben nem tudtam, hogy nem saját daluk, és emiatt egy kicsit bizalmatlanul tekintettem rá, most viszont azt mondom, szépen a maguk képére hangszerelték, csak minimális mértékben (talán még leginkább a tempója miatt) lóg ki a sorból. Ennek a nótának a felvétele egyébként az örömzenélés jegyében telt. Az album két zenei producere is hangszert ragadott: Billy Cross gitáron, Tommy Hansen pedig orgonán jeleskedik a dalban.

A magam részéről értékelem, ha egy zenekar egy kompakt anyaggal, egy jól irányzott csapással igyekszik hatni rám. A Pretty Maids sem rabolta sokáig hallgatósága idejét: a tíz nóta bő 36 perc alatt fut le. Jöttek, játszottak és győztek, legalábbis szétrobbanthatatlan alapot építettek ezzel a lemezzel későbbi karrierjüknek.

Az együttes – az ütős bemutatkozásnak köszönhetően – a ’80-as évek közepén ígéretes jövő előtt állt: az amerikai CBS kiadó igazolta le őket, olyan nagyságok előzenekaraként mutathatták meg magukat a nagyérdeműnek, mint a Black Sabbath, a Whitesnake, a Deep Purple, Alice Cooper vagy a Saxon. Ám a nagy nemzetközi áttörés mégsem adatott meg nekik, komoly sikereket csak Európában és Japánban mondhattak magukénak.

Miután Pete Collins végleg távozott a csapatból, a helyére nem vettek be egy második gitárost, ötösben rögzítették a zenekar talán legnagyobb nemzetközi sikert elérő albumát, a ’87-es Future World-öt, amelynek két dalában, a We Came to Rock-ban és a Loud ’n’ Proud-ban nem kisebb név vokálozik, mint Graham Bonnet (Alcatrazz, Michael Schenker Fest, ex-Rainbow, ex-Impellitteri). A Deep Purple-bőgős Roger Glover produceri felügyelete mellett készült, 1990-es Jump the Gun-ra ismét szextetté duzzadt a csapat, ám a lemez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek eredményeként beindult a „népvándorlás”: a klasszikus felállásból Moorhead és Delong (plusz az utoljára érkezett Ricky Marx gitáros is) távozott, és 1991-ben egy rövid időre meg is szűnt a csapat.

Az 1992-es Sin Decade-et Flemming Rasmussen segítségével rögzítették, de ne feledkezzünk meg a dátumról, ez az időszak nem a dallamos heavy metal évtizede volt. Az ezredfordulót követően aztán a billentyűs Owen is búcsút intett társainak, így az Alapító Atyákat ma már csupán a két fő dalszerző, Hammer és Atkins képviseli. A Pretty Maids ezzel együtt köszöni szépen, jól van. Lassan négy évtizede, szinte megállás nélkül működik, most novemberben immár a 16. nagylemeze lát majd napvilágot. Ezzel együtt azt gondolom, a legszebb napjait az első két album időszakában élte a zenekar.

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*