Opeth: In Cauda Venenum (2019)

Opeth, Opeth, te mindenem! Pár évvel ezelőtt még így kezdtem volna egy velük kapcsolatos cikket, valamelyik másik albumuk kapcsán. Akkorát azért nem fordult a világ, hogy rajongásom megszűnt volna irántuk, de irányváltásuk után valahogy kikerültek nálam a fókuszból. Egy-egy új megjelenésük azért mindig visszacsempészte szívembe régi lelkesedésem töredékeit, de rendre figyelmeztetnem kellett magam, hogy ezeket más füllel kell hallgatni; ez az Opeth már nem ugyanaz az Opeth, ami éveken keresztül a „mindenem” volt. Az viszont tény, hogy zenéjük továbbra is ezer mérföldekről felismerhető, és bármilyen távolságból szerethető.

Láthattunk már radikálisnak tűnő változásokat egy zenekar életében, az Opeth pálfordulása azonban mindezek közül talán az egyik legorganikusabb és leginkább tolerálható változás. A Watershed-en kifulladni látszó eredeti koncepció mindig is magában hordozta a továbblépés lehetőségét. Annyi hangulati és megszólalási modorból állt össze a zenéjük, hogy ezek mindegyike önálló műfajként is vígan létezik, és nem szükséges nekik feltétlenül az Opeth addig ismert zenei világává összeállniuk. A Heritage-dzsel kezdődő új korszak majdnem minden összetevője fellelhető volt már előző albumaik valamelyikén – talán mindegyikén –, és kiteljesedésére tulajdonképpen a Blackwater Park óta számítani lehetett.

Két évre rá, az eredetileg dupla albumnak tervezett ikerkorong első darabján, a kizárólag az álom és melankólia hangjait megpengető Damnation-ön Akelfeldt mester, ha úgy vesszük, amolyan eltitkolt – és sikeres – főpróbafélét tartott, de azért még mellé tette az ellendarabot is, az Opeth akkori állapotának legdurvább lenyomatát, az ikerlemez másik korongját, a Deliverance-t. A nagyon erős Ghost Reveries-t meglepően fáradtan követő Watershed után nyilvánvalóvá vált, hogy a kijelölt irány már a semmibe mutat, nem vihető tovább méltatlan rutinba fulladás és totális kiégés veszélye nélkül.

Bizonyos értelemben örülnünk kell neki, hogy megváltozott az Opeth, mert lefogadom, hogy nagyon rühellnénk újra és újra azt konstatálni, hogy az új megjelenéseiken rendre csak a jól ismert lapokat kevergetik, új mintát már nem raknak ki belőlük, és nem ugorják meg rajtuk a Blackwater Park vagy a Ghost Reveries érzelmi csúcsait sem. Csalódottan morgolódnánk, hogy nekik is annyi, nincs bennük kraft, nem tudnak már meglepni. Hát tessék! 2011-ben megleptek.

A Heritage megjelenésének idején hirtelen akkora volt a kontraszt, hogy felmerült bennem: talán egy esetleges névváltoztatás is belefért volna a megújulásba. Az első benyomások utáni tisztább képet látva már ostobaságnak tűnne egy ilyen felvetés. Elsősorban Mikael Akerfeldt személye garantálja a kontinuitást, de rajta kívül mindenki másé is: Martin Mendez basszeros már a Still Life idejében is Opeth-tag volt, Martin Axenrot 2005 óta üti a dobokat, Fredrik Akesson pedig több mint egy évtizede tényező a bandában. Az egyetlen újonc a lebegős témákat megalapozó Joakim Svalberg, aki az előző billentyűs, Per Wiberg helyére érkezett.

A váltás ellenére az Opeth nem kezdte saját sírját ásni, bár a fordulópont utáni poszt metal/art rockjuk megosztotta a rajongókat; a fanyalgó hangok nem is Akerfeldt-ék új koncepciójának egyediségét és minőségét kérték számon, hanem magát a változást. Talán elkerülte a figyelmüket, hogy évekkel korábban már a Damnation is erre az ösvényre tévedt, és a klasszikus prog-rock zenék világát idézte, metáltalanított Opeth-értelmezésben. Akerfeldt nagy gyűjtője a ’70-es évek rock és heavy albumainak. Kedvenceinek tízes listáján olyan művek szerepelnek, mint a Rainbow Rising-ja, a Them King Diamond-tól, az Entombed Left Hand Path-ja, de a Deep Purple és a Led Zeppelin is helyet kapott rajta, első helyre pedig a Sabbath Bloody Sabbath album került, na, vajon kitől?

A felsorolt régi nagyok által ihletett füstös szegmensek mindig is részei voltak az Opeth zenéjének, még csak nem is rejtett formában, hanem nagyjából fele-fele alapon a zúzós alaptónussal. A látszat ellenére nem áll szándékomban összemosni a két Opeth-et, mert a Heritage ugyan részleteiben tetszett, mégsem hallgattam sokat, nem szippantott magába. Később előkerült a Pale Communion meg a Sorceress is, de tudálékos fejbólintások közepette rendre elhanyagoltam őket. Hiányérzetem volt velük kapcsolatban. Ha jobban belegondolok, anno már a Damnation is hasonló sorsra jutott. Talán így járok az új albummal is. Ki tudja? Azt viszont érzem, hogy a kellemetlenül piszkáló hiányérzet most a legkevésbé zavaró.

Az In Cauda Venenum az első Opeth lemez, ami eredetileg svéd nyelvű szövegekkel lett kitalálva, de mintegy rajongóbarát gesztusként, elkészült angol nyelven is. Dupla CD-s kiadásban egyszerre kaphatjuk kézhez mindkét verziót. Nekem a svéd nyelv kissé Opeth-idegen, így az angol változatra támaszkodom.

Az intróként funkcionáló, és bevallottan a Tangerine Dream-től ihletett Garden of Earthly Delights után otthonos világ kezd körvonalazódni. A Dignity rövid belendülése a középrész álmodozós része után, az azt követő Heart in Hand korrekt húzása, ami elég sokáig ki is tart, vagy a Charlatan fő témázgatása a klasszikus Opeth tüzével vibrál (mínusz hörgő ének). A bennük hallható (és máshol is felbukkanó) fifikás váltások/tördelések dinamikáját ellenpontozzák a menetrend szerint érkező, és a játékidő számos részét kitöltő, melankóliával átitatott csendbe fulladások, esőben merengések. A gyakori térfélcserék miatt egyik oldalon sem halmozódik fel nyomasztó többlet, a változatosságmutató a kettő közötti átlagértékre állt be.

Melankolikus, szellős emlék-zenék keverednek progresszív virtuozitást képviselő sűrűbb elemekkel, olykor pedig odaszögelő momentumok rögzítik a figyelmet az Opeth múltjából felsejlő ismerős tüneményekre. A Next of Kin egy lassabban ható darab, de végül meggyőz igazáról. A Lovelorn Crime balladaként mutatkozik be, és akként is búcsúzik, szerencsére közben kap egy ízléses felütést, egy gyönyörű ívet húzó gitárszóló képében, de ennek ellenére sem a kedvencem.

Kárpótol viszont az utána érkező Universal Truth, amely furcsa alattomossággal, szinte észrevétlenül válik a lemez egyik erősségévé. Az egész albumon a The Garroter hat a legfurábban, itt-ott felbukkanó negédes modora mesterkéltnek tűnik, de az alap itt is el van találva. A Continuum már nem kelt ilyenfajta kétségeket, a lemezt záró All Thing Will Pass fő témája és felemelő összképe pedig a késve érkezők igyekezetével próbál megnyerő lenni, nem kevés sikerrel.

Magam is meglepődtem, hogy nem nyúlkálok a pause gomb felé, nem ugrom át a szürkébb tételeket, nem fészkelődöm kínomban. Akerfeldt-ék új produkciója már az elejétől fogva vonzó benyomást tett rám. Zenéjüket mindig is körbelengte valami avíttas, formalinszagú sejtelem, és súllyal vagy anélkül, új albumukat is birtokba veszi ez a jól ismert vintage kosz. Ebben verhetetlenek. A hirtelen hangulati váltások sűrű sokasága azonban talán jobban működött az ős-Opeth zenéjében. A védjegyükké vált, mindig izgalmas zenei szövedék, amivel anno bombáztak minket, a mostani progresszívebb megközelítés eleve elidegenítőbb környezetében eleinte széttartó szálak halmazának tűnik, és az egymást keresztező vektorok késleltetett időzítéssel terelődnek csak egy irányba. Az In Cauda Venenum bőven tartogat szép pillanatokat, amiket érdemes kivárni, a rusnya „régen ez is jobb volt” nosztalgiát pedig egyszerűen el kell engedni, legalább arra a 70 percre, amíg a svéd mesterek produkciója le nem fut.

Pontozásnál nálam a négy csillag a gyűjteménybe kívánkozó becses darabot jelenti, az öt pedig a napi betevőt, így a mostani, a kettő közé belőtt négy és fél pont óvatos bizonytalanságával együtt is jobb, mint amire számítottam. Mindenesetre, véleményem szerint a Ghost Reveries óta az In Cauda Venenum a legjobb lemezük, de vigyázat! Nem olyan, mint amaz, nem tért vissza a régi Opeth.

És hogy melyik Opeth a jobb, az igazibb? Erről nincs határozott véleményem, azt viszont biztosan tudom, hogy miután befejeztem ezt a cikket, beteszem a The Drapery Falls-t, és ezzel bennem helyre fog állni a világ rendje.

A szerző: Bársony Péter42 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*