Inter Arma, LanternI – Dürer Kert, 2019. október 24.

Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy  a Cudi Purci Booking által szervezett Desszert Feszt koncertsorozat mostanra igen komoly szintre fejlődött, mivel az utóbbi időben rengeteg nívós underground zenekar lép fel ennek keretein belül. A IV.-ként hirdetett esemény egyik jeles résztvevője az amerikai Inter Arma volt, amit vétek lett volna kihagynom. Hatalmas elismerésem Binder Gazsinak (személyesen meg is köszöntem neki a koncert után), hogy megszervezi ezeket a fellépéseket, ráadásul nagyon baráti jegyárak mellett. Bátran mondhatom, hogy Gazsi él-hal a remek metal zenékért, és ezért mindent megtesz, hogy összehozza ezeket az élő bulikat. Badarság lenne azt állítani, hogy a pénzért csinálja.

A Dürer Kert kistermében gyülekezett a nép, hogy korunk egyik legizgalmasabb extrém metal együttesét láthassa, hallhassa, de előtte végignézhettük a budapesti LanternI programját. A zenekar egy EP-vel és egy nagylemezzel büszkélkedik, de sajnos szinte semmilyen további információt nem találtam róluk. Zenéjüket sludge, post rock-ként lehetne jellemezni, de mint ebben az esetben is, felesleges a kategorizálás. A LanternI jóféle elszállós-zúzós metalt játszik, amely nem nélkülöz progresszív jegyeket sem. A koncert előtt hallgattam a Volatile Matter című albumukat, és néha az A Storm Of Light ugrott be, de a fellépésük közben már nem éreztem a túlzott hasonlóságot. Természetesen sokat tanultak a Neurosis-tól, az Isis-től és az említett bandától, de igyekeznek kilépni ezek árnyékából, törekednek az egyéniségre. Szimpatikus brigád, sok sikert kívánok nekik.

Pontban fél 9-kor csaptak a húrok közé, és koncertjük jó bemelegítés volt az Inter Arma előtt. Kevés volt az ének, inkább magára a hangszeres témákra koncentrált a társaság, de időnként a gitáros srác jól kieresztette a hangját, amit egyszer-egyszer a basszusgitáros is megtámogatott. Nem volt sok mozgás, de jól kitapasztalható volt, hogy átérzik ezt a zenét, és a maximumot próbálják nyújtani. Engem élőben is meggyőztek, ráadásul kiderült, hogy régi nagy barátom, Kósa Csaba, aki az Entrópia Architektúra zenekar énekese/samplerese, jó viszonyt ápol a csapattal, és az Inter Arma után váltottam pár mondatot a basszerossal, aki rendkívül szimpatikus figura. A két banda hamarosan közösen is fellép Kiskunfélegyházán, a Tripla Music Clubban, november 2-án (ez itt a reklám helye). Csak így tovább, fiúk!

Ami viszont ezután jött, az katarzis volt a köbön. Az idén megjelent Sulphur English nagylemezzel a hónuk alatt érkeztek meg a richmondi srácok, akik ezzel az albummal is nagyot dobtak a színtéren. Amikor megtudtam, hogy fellépnek nálunk, egy percig sem haboztam a jegyvásárlással, és nemhogy nem csalódtam, életem egyik legjobb koncertjét élvezhettem végig. A bulijuk alatt számomra teljesen megállt az idő, nem is néztem, mennyit játszottak. Úgy tippelem, bő egy óra lehetett, de annyira magába szippantott a műsor, hogy ha másnap reggelig nyomták volna, az is egy röpke pillanatnak tűnt volna.

Mike Paparo igazi frontember: hol letérdelt, hol veszettül ugrált és headbangelt, hol pedig gyilkos tekintettel pásztázta a népet, és közben elképesztő hangokat préselt ki magából – éppen ahogy a nóta hangulata megkívánta. Teljesen átadta magát a zenének, de ez nem csak rá volt igaz, hanem a banda összes tagjára is. A két gitáros (Steven Russell és Trey Dalton) magukba temetkezve ontották arcbőr-lehorzsoló riffjeiket, vagy gerjesztették hangszereiket, Andrew Lacour basszusgitáros néha a feje felett lóbálta a hangszerét, és pózolt nagyokat; szóval mindenki kitett magáért. Ja, és volt egy dobos is, aki… Na, szóval korábban láttam egy koncertfelvételt, ahol T.J. Childers végig rázta a fejét a tízperces dal alatt, közben pedig úgy dobolt, mint aki teljesen megkattant. Szokás ebben a zenekarban őt a középpontba állítani, de azt hiszem, ki is érdemelte ezt, mivel kevés olyan ütős van a szakmában, aki ennyire megőrül – jó értelemben. Ráadásul a dalszerzésből és az egyéb zenekari teendőkből is kiveszi a részét. Teátrális előadását most mi is élvezhettük, de semmit nem érne a színpadiasság, ha nem lenne mögötte tudás. Nála viszont ez is bőven megvan: itt nem dísznek vannak a cinek, a tamok, úgy csépelte végig minden alkatrészét a dobszerkónak, mintha az élete múlt volna rajta.

Nemrég Sipy kolléga azon kesergett, hogy kezdenek eltűnni az „igazi” metal zenészek, akik kiállásukkal is sokat hozzátesznek a zenéhez. Nos, ajánlom neki, nemcsak Childers-t, hanem az egész együttest is, mivel minden olyan jegy megvan bennük, amit hiányolt (hosszú haj, öltözködés, stb.). Ráadásul dobos barátunk közvetlen arc, amikor beléptem a Dürer Kert aulájába, éppen kedélyesen beszélgetett három rajongóval.

A fellépésen leginkább a Sulphur English dalai hangzottak el, nem rémlik, hogy játszottak volna a Paradise Gallows-ról. Mondjuk, a Summer Drones-t szívesen meghallgattam volna élőben, de annyi baj legyen, ez a koncert így is életre szóló élmény volt. Azok a dalok sem szerepeltek a repertoárban, amelyekben billentyű is van, ezekből is jó lett volna egy kevés, de itt az élő fellépésen volt a hangsúly, felvételről kár lett volna benyomni a zongorát. Szóval, hatalmas volt a buli, felesleges minden szócséplés. Az előadás után lepacsiztam a banda háromötödével, Paparo-nak hirtelen felindulásból adtam két puszit, ami elsőre meglepetésként érte, de aztán mosolyogva viszonozta. 🙂

A szerző: Zozzie310 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

3 hozzászólás

  1. Végre egy cikk az év egyik csúcskoncertjéről!
    Bődületes erejű buli volt.Ráadásul a nyitányt pont az a szerzemény képviselte,amire mérget vettem volna,hogy nem is játsszák el:The Long Road Home.Örömömben majdnem megkönnyeztem.A teljes zenekar kőkeményen odatette magát,mindenesetre ketten kiérdemelték nálam a “mániákus” (Paparo),valamint az “állat” (Childers) jelzőt :).Annyit még hozzáfűznék,hogy a tonnasúlyú Transfiguration azért lement a Paradise Gallows-ról.

      • Hello Shellshock! Köszi a kiegészítést! Én olyan transzban voltam, hogy nehezen tudtam követni, hogy konkrétan melyik számokat nyomták. 🙂 Igen, annak én is örültem, hogy nem egy nyilvánvaló dallal indítanak, úgy véltem, csak az utolsó két albumról nyomnak, de nem.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*