Exumer: Hostile Defiance (2019)

Április elején jelent meg, úgyhogy biztos sokan túl vagytok már rajta. Aki még nem, annak írok néhány személyes gondolatot a lemezről. (Úgy volt, hogy jóval korábban, szerkesztőségünk egy másik tagja értekezik az anyagról, de neki erre végül nem volt kapacitása.)

Valószínűleg nem mondok nektek újat azzal, hogy a metalon belül a thrash az egyik kedvenc irányzatom. Így van ez már lassan 40 éve. Szeretem szikár férfiasságát, súlyát, lendületét, ugyanakkor egyet kell értenem Elek Balázzsal, aki szerint ennek a zsánernek bizony elég szűkre szabottak a határai. Így aztán manapság kevés az újító, és sok az iparos; utóbbiak egy része persze ettől még tehet le tisztességes albumokat az asztalra. Alapvetően a dallamos muzsikát szeretem, és értékelem, ha a thrash bandák emlékezetes refrénekkel ajándékoznak meg, ugyanakkor időről időre előfordul, hogy a darálós, kisebb amplitúdón mozgó, monotonabb anyagokat is szívesen hallgatom – még ha utólag nem sok minden is marad meg belőlük.

És ezzel nagyjából mindent el is mondtam az Exumer legfrissebb albumáról. 🙂 Soha nem voltam a német csapat különösebben nagy rajongója: a ’80-as években született két lemezük közül a Rising from the Sea jött be jobban, visszatérésüket követően csak a 2016-os The Raging Tides-nál csatlakoztam rájuk ismét, és bár az az anyag sem nyűgözött le, mégis természetesnek vettem, hogy idei albumukat is beszerzem. Ami aztán valahogy beakadt nálam, és most azt kell mondanom, hogy számomra ez Ray Mensh-ék eddigi legjobb alkotása. Jó néhány hallgatáson vagyok túl, de utólag, a számcímeket nézve szinte semmit nem tudok visszaidézni (talán csak a Dust Eater refrénjét), mégis szívesen ülök neki újra és újra. Mert közben nagyon is tetszik.

A Hostile Defiance-t ugyanaz az öt ember készítette, aki a három évvel ezelőtti The Raging Tides-t, vagyis Mem von Stein énekes, Ray Mensh és Marc Bräutigam gitárosok, T. Schiavo basszusgitáros és Matthias Kassner dobos. Ami azért nagy szó, mert korábban nem készült két Exumer-nagylemez ugyanazzal a felállással. És ha már itt tartunk, jöjjön egy nagyon rövid történelmi visszatekintés!

A csapat elődjét, a Tartaros-t 1984-ben alapította az Isztambulban született von Stein (eredeti neve Mehmet Zendut) és a dobos Syke Bornetto. Mindössze egy négyszámos demóig jutottak, mielőtt nevüket – a rá következő esztendőben – Exumer-re változtatták volna. Az új banda bemutatkozó anyagát, a ’86-os Possessed by Fire-t az említett muzsikusok mellett Ray Mensh és Bernie Siedler gitárosok jegyezték (Mem ekkor még basszusgitáron is játszott).

A frontember viszont nem sokkal később távozott az együttesből, a helyét a Hawaii-ról származó, vagyis amerikai Paul Arakari vette át. Vele készült a ’87-es Rising from the Sea, amelynek megjelenését követően a zenekar feloszlott. 2001-ben egyetlen Wacken fesztiválos fellépés erejéig álltak össze (von Stein, Mensh és Siedler; hogy ki volt a dobosuk, nem tudtam kideríteni), a tartós újraindulásra azonban csupán hét évvel később került sor. A reunionban a régiek közül csak Mem és Ray vett részt; ekkor került melléjük a gitáros Holger Kolb, az amerikai basszusgitáros, Anthony „T.” Schiavo és a dobos Matthias Kassner. Ez a kvintett készítette a 2012-es visszatérő albumot, a Fire & Damnation-t, Kolb azonban sajnálatos módon két évvel később, mindössze 40 éves korában, tüdőrákban elhunyt. A helyére érkezett Marc Bräutigam, és ezzel ki is alakult az Exumer ma is érvényes felállása.

Mem von Stein

Akárcsak az előző két album, a Hostile Defiance is a Metal Blade égisze alatt látott napvilágot, és Mensh-ék immár zsinórban harmadik alkalommal dolgoztak Dennis Koehne zenei producer, hangmérnök (Lacuna Coil, Melechesh, Orden Ogan, Sodom stb.) értő felügyelete alatt. Az album látványos borítógrafikáját Costin Chioreanu készítette, aki a közelmúltban számos zenekarnak (Arch Enemy, Einherjer, Grave, Primordial, Spiritual Beggars, Tormentor stb.) dolgozott.

A címadó nótával kíméletet nem ismerve, szédületes tempóban csapnak a húrok közé a veterán német thrasherek. A többi dal sebessége is jórészt ehhez közelít; a másik végletet a Dust Eater képviseli, ami az Exodus Brain Dead-jére hajazó, középtempós döngölésével nyűgöz le. Az első pillanattól bemozdítja a nyakat, a testet; nem véletlenül ez az első számú kedvencem a lemezről.

Ray Mensh

Már az elején feltűnik, hogy milyen szépen épülnek, simulnak egymásra a ritmus- és szólógitár-részek. Mem hangja is abszolút fogyasztható: minimális mértékben dallamos, refrénjei pedig – még ha nem is ragadnak meg egyből a fülben, azért – már-már tényleg refrén-szerűek. 🙂

Száguld a zene, gördülékenyen pörögnek egymás után a riffek. És utóbbiak azok (például a Raptor alaptémája), amelyek igazán megfognak ebben az anyagban. Ugyanakkor meg kell állapítanom, hogy az Exumer muzsikájában számomra minden eddiginél feltűnőbb a tengerentúli nagyok hatása. Hogy csak két példát említsek, a King’s End tisztára úgy kezdődik, mint a Seasons in the Abyss-korszakos Slayer gyorsabb nótái, a Vertical Violence pedig az Exodus gitárpárosának riffelését idézi, méghozzá a Bonded by Blood album idejéből.

Az anyag utolsó két dala feldolgozás: a Scorpions He’s a Woman – She’s a Man-jét Mensh-ék úgy felpörgetik, annyira a maguk képére gyúrják, hogy szinte rá sem lehet ismerni. A záró tétel pedig az Entombed Supposed to Rot-jának átirata, amiről – az eredeti nem-ismeretében – nem igazán tudok nyilatkozni. Összességében viszont, a Hostile Defiance egy jó adag energiabomba, egyszínűségében, tömörségében hatásos adrenalin-löket.

„A célunk egyértelmű: továbbra is az egyik első számú német thrash zenekarnak maradni, amelyik a ’80-as években indult, és a 2020-as évekbe is tovább viszi az irányzat szellemiségének lángját” – nyilatkozta az idei anyag kapcsán a zenekar. Hajrá, Exumer, nekem pedig időközben kedvem kerekedett elővenni a 33 évvel ezelőtti debütalbumot, hátha az új lemez prizmáján keresztül azt is más fénytörésben látom…

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Paul Arakari – gitárosként – alapítótagja volt a zenekarnak. Az édesapja a hadseregnél szolgált és akkoriban Németországban állomásozott.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*