Blut Aus Nord: Hallucinogen (2019)

A BAN egy francia zenekar. Ebből a szemszögből nézve meglehetősen érdekes részükről a névválasztás, mivel hogy a hétköznapokban meglehetősen nehéz egy francia embert rábírni arra, hogy németül szólaljon meg. Ráadásul egy nyelvhasználatilag helytelen kifejezést alkalmaztak (mondjuk, a Rammstein „szájából” is hallottunk már érdekes szófordulatokat).

A metal zene lefedettségi térképén nem túl nagy szerep jut a franciáknak. Rengeteg zenekaruk van, de kevés jutott el a világhírnévig. Számomra a legkedvesebb a Massacra. Rajtuk kívül még olyan bandák jutnak eszembe, mint a Loudblast vagy a Gojira. Aztán kb. ennyi.

A csapat létrejötte egy bizonyos Vindsval nevű úriember nevéhez köthető, aki 1994-ben lehelt életet a formációba. Ő kezeli a gitárokat és énekel. Társa, W. D. Feld első, 1995-ös lemezük, az Ultima Thulée óta kíséri őt szintetizátoron és egészen a mostanit megelőző korongig dobokon is. A szóban forgó lemezen már nem ő, hanem Thorns (Gionata Potenti) dobol, aki olasz származású, és az Enthroned-ot is segítette már ki élőben. Ő az egyetlen a bandából, akinek a polgári nevét is lehet tudni, a többiek szándékosan rejtőzködnek. Ennek megfelelően koncerten sem lehet elcsípni őket. Egy interjúban azt nyilatkozták, hogy a zenei koncepció lényegesebb, mint a tagok, akik azt létrehozzák.

Hajdani bemutatkozó anyagukat az „egyszerű” jelzővel tudnám illetni. Egyszerű black metal. Vindsval a Bathory-t nevezi meg gyökereiként, és ez nagyjából tetten is érhető a csapat korai lemezein. Sorban második albumuk, az 1996-ban megjelent Memoria Vetusta I. már egy jóval fejlettebb, érettebb, izgalmasabb anyagot rejt, és nekem az egyik személyes kedvencem tőlük.

A zenekar életműve meglehetősen gazdag, jelenleg a tizenharmadik lemezüknél tartanak. Menet közben voltak kisebb pihenők, de nagyjából el lehet mondani, hogy évente jelentkeznek új anyaggal. A rájuk aggatott „avantgárd” jelzőt a 2006-ban napvilágot látott Mort című alkotástól találom helytállónak: hát, hogy is mondjam, az a lemez egy kicsit furi lett, és akkor még nagyon finom és nőies voltam… Egy számomra hallgathatatlan valami jött létre. Szerencsére a csorbát később próbálták kiköszörülni, de az avantgárd-vonal visszavonhatatlanul a zenéjük része maradt.

Sötét, elborult világ az övék. Egy hatalmas, iszonyatosan nehéz fekete lyuk, ami minden szépet és jót beszippant. Ha rád telepszik, összeroppansz a súlya alatt. És ez hatványozottan igaz az előző, 2017-es Deus Salutis Meae lemezükre. Ahhoz képest már egy elmegyógyintézeti légyott is felemelő, úgyhogy csak erős idegzetűeknek ajánlott!

Na, ezek után érkezünk el az idei anyagukhoz. Akiben még maradt annyi bátorság, hogy szemügyre vegye legújabb munkájukat, az nagyon meg fog lepődni. A zenekar ugyanis elkészítette legjobb lemezét!!! Már az elején bődületes elánnal csapnak bele a lecsóba: fülbemászó dallamok és magával ragadó hangulatok ülnek orgiát, jólesően fájdalmas kórusokkal a háttérben. A kezdő nóta a Nomos Nebuleam címet viseli, és remek nyitánya az albumnak.

Nem tudom, hogy létezik-e ilyen típus, de én olyan vagyok, hogy ha egy új lemezzel ismerkedem, bele-beletekergetek, és léptetem a track-eket. Jelen esetben viszont azon kaptam magam, hogy csak hallgatom és hallgatom, már Isten tudja, mióta, tátott szájjal, és nem akarom tekerni, mert annyira jó, annyira élvezem, mint egy kisgyerek, amikor először látja a télapót.

Nagyjából azt lehetne mondani, hogy szinte végig instrumentális a muzsika. Vannak benne kórusok és énekek, de szándékosan annyira alulkeverve, hogy szinte csak érezni, hogy ott vannak. Egyértelműen a zenéé a főszerep. Jönnek sorban a jobbnál jobb szerzemények, jelen esetben mindegyik latin címmel: Nebeleste, Sybelius, Anthosmos, meg ilyenek. De nem is igazán számítanak a címkék. A zenei tudást nézve abszolút a csúcsra értek a srácok. Külön kiemelném a gitármunkát: ízléses, nagyon finom, dallamos szólókkal van tele a korong, néhol már groove-olós riffelésekkel tűzdelve. Természetesen a dobmunka is tökéletes, meg úgy minden. Katarzis.

49 percben élvezhetjük a csodát, amely hét dalt ölel fel. Úgy vélem, zseniális művészekkel állunk szemben, de egyben azt is gondolom, hogy még egy ilyen skizofrén banda se nagyon van, amelyik ennyire különböző hangulatokat tud közvetíteni a különböző lemezein, miközben végig megtartja a rá jellemző egyedi jegyeket.

Egy nagyon jó anyag született, nálam mindenképpen az idei év nagy meglepetése. Van egyfajta zenei világom, és amikor egy zenekar pont beletrafál, na, az valami fenomenális érzés. Ilyet éreztem annak idején a Katatonia Discourage Ones-ánál vagy az Arcturus Disguised Masters-énél. Ez a lemez most megy a legnagyobbak közé. Majd’ 50 perc, tekergetés és léptetés nélkül. Köszönöm, rég volt ilyen! A pontszám természetesen a maximális.

A szerző: Atter-M14 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*