Acid Reign: The Age of Entitlement (2019)

Vannak olyan régi kedvenceim, akik hosszabb kihagyás után visszatérve, második korszakukban számomra kiábrándító anyago(ka)t tettek le az asztalra. Ilyen például a Vendetta, de a Xentrix vagy a Satan sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. És persze az ellenkezőjére is akad példa, amikor egy általam nem különösebben favorizált, fénykorát a ’80-as években élt banda kellemes meglepetést okoz új lemezével. Könnyen ki lehet találni, hogy jelen cikkem főszereplőjét is ide sorolom.

Az Acid Reign-t anno sokan egyfajta vicc-csapatnak tartották, nem feltétlenül a zenéje, mint inkább dalainak hangvétele, szövegei és a tagok kinézete miatt. (Az Anthrax is a humorosabb oldaláról közelített a metalhoz, mégis ég és föld a különbség.) Mai párhuzamként hirtelen a Municipal Waste jut eszembe, velük is ugyanígy vagyok: nem rossz, nem rossz, amit játszanak, de valahogy nem tudom őket komolyan venni (talán nem is kell).

A thrash metal-t játszó Acid Reign dolgát a kezdeti időkben tovább nehezítette, hogy az Egyesült Királyságból származott, márpedig ahogy Dávid Laci kollégám is írta a minap, az ebben az irányzatban alkotó szigetországi formációkat a legritkább esetben lehetett eredetiséggel, karakteres, saját stílussal „vádolni”.

A Harrogate nevű fürdővárosban, 1985-ben alakult zenekar első körben 1991-ig volt aktív. Ez idő alatt egy EP-t (Moshkinstein – 1988) és két nagylemezt (The Fear – 1989, Obnoxious – 1990) jelentettek meg. Nekem az első két anyaguk van meg, de egyik sem gyakorolt rám túl mély hatást. A feloszlást követően Adam Lehan gitáros a Cathedral-ban folytatta (amelynek egyébként már ’89 óta tagja volt). Ugyanide távozott a dobos Mark Ramsey is; a másik gitáros, Kevin Papworth a Lawnmower Deth-be igazolt, az énekes Howard „H” Smith pedig jó időre visszavonult, és csak a 2010-es években tűnt fel újra a színteret pásztázó radar képernyőjén.

Valószínűleg ő lehetett az, aki 2013-ban a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette a The Fear albumhoz, egy esztendővel később pedig az Obnoxious-hoz kapcsolódó demófelvételeket, ugyanekkor pedig a Candlelight Records is megjelentetett tőlük egy válogatásanyagot (The Apple Core Archives – 2014). A rá következő évben pedig már valós idejű életjelet adtak, amikor is megjelent a Plan of the Damned című új nótát tartalmazó kislemezük.

Tegyük hozzá, a régi tagok közül ma már csupán H-t találjuk a fedélzeten, ő volt az, aki 2015-ben – új hangszereseket (Paul Chanter és Cookey gitárosokat, Pete Dee basszusgitárost és Marc Jackson dobost) toborozva maga mellé – újraindította az együttest. Nyilván övé a névhasználat joga, ám kérdés, hogy ez a formáció így mennyire tekinthető a folytonosság letéteményesének. Na, mindegy, a lényeg, hogy ez a jórészt ismeretlen arcokból álló, ám ismerős nevű csapat egy kellemesen ütős 44 perces albummal ajándékozott meg bennünket.

Az első, ami kellemes meglepetésként ér, az a hangzás. Jó eltalálták az arányokat, fémes, karakteres a gitársound, a dobjátéknak egyes számok elején (T.A.O.E.) vagy végén (Hardship) zsigeri, kifejezetten törzsi jellege van. Előbbi, mint a lemezt indító instrumentális nóta a maga két és fél percével több, mint intró, már-már önálló dal.

Az ezt követő The New Low hallatán támad némi Anthrax-érzésem, először a refrénnél, aztán a verzéknél is. Itt még nem annyira tűnik fel H „mondókázós”, hadarva kántáló éneke, pedig már itt is van belőle. Kifejezetten tetszik a veterán frontember kiabálós stílusa: témái egyszerűek, minimális mértékben dallamosak, viszont így is elsőre-másodikra ragadnak a fülben.

Pete Dee basszusgitáros és Howard „H” Smith énekes

A #newagenarcissist is az Anthrax-vonalon halad tovább, egyik riffjéről például a Fight ’Em ’til You Can’t ugrott be. A hangzásvilág, a dallamok és a riffek aránya nálam még a Meliah Rage legutóbbi lemezével rokonítja az anyagot. Az „Everybody wants to be me” mint második refrén azonban már nagyon is saját szellemi termék. Ahogy arra is felkaptam a fejem, amikor a szólóban az egyik gitáros folyamatos játéka mellé társa szaggatottan teszi oda a maga szólamát.

A Hardship döngölős alapriffjét is egy emlékezetes, mérsékelten melodikus refrén koronázza meg. De ugyanilyen tetőponthoz érünk el az anyagot záró, United Hates című nótában is, ami a refrént leszámítva egy kicsit megint Anthrax-es.

A Within the Woods-nak már a verzéje is rövid időn belül rögzül az ember memóriájában: kiabálós-dallamos, ahogy azt H-től az előző nótákban már megszokhattuk. A maga több mint nyolc percével ez a lemez leghosszabb tétele, de különösebb extrák nélkül is működik, nem válik unalmassá.

Az eddig címmel említett dalok mindegyike az anyag jobb pillanatai közé tartozik. Tízből hat – nem rossz arány. És akkor még nem szóltam kedvenc számomról, a Blood Makes Noise-ról, amely egy kétperces punk rock nóta á la Offspring. És igen, itt válik a leginkább nyilvánvalóvá még egy zenei párhuzam, „genetikai hasonlóság: H énekhangja és dallamai is egy az egyben Dexter Holland orgánumát, stílusát idézik.

Dejá vu ide vagy oda, a The Age of Entitlement egy remek visszatérő anyag. Akik annak idején szerették az Acid Reign muzsikáját, úgy gondolom, örülni fognak neki. De akiktől távol állt a brit csapat világa, azok is nyugodtan tegyenek vele egy próbát – kellemes meglepetésben lehet részük. Ahogy nekem is abszolút pozitív benyomásaim vannak a lemezzel kapcsolatban. Magára a zenére 4 pontot adnék, ám a váratlan élmény felfelé kerekítteti velem a végső osztályzatot.

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Sajnos manapság az évtizedekre nyúló kihagyások utáni újjáalakulások korát éljük. Legtöbb esetben teljesen feleslegesen, főleg, ha az alapítók közül 1-2 lézeng a mai felállásban. Számomra ez nem ugyanaz és többnyire be is igazolódik, hogy nem mind arany, ami fénylik.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*