A metal összetartó ereje

„Szerinted van a metalnak összetartó ereje?” – szokta kérdezni Dávid Laci kollégám az olvasóinkkal készített, Rajongó-rovatunkba szánt interjúiban. Egy-egy helyzet apropóján többször is elgondolkoztam már ezen, és azt kell, mondjam, hogy alapszinten nincs. Legalábbis az én esetemben. Egyedül hallgatok zenét és járok koncertekre, amivel persze akaratlanul is tagjává válok egy közösségnek, és ami nem feltétlenül általános gyakorlat.

Bizonyos projektek kapcsán viszont igenis beszélhetünk összetartásról. Ilyen lehet egy zenekar, egy rendezvény, vagy egy sajtótermék. Akik benne vannak, akik működtetik, sorsközösségben léteznek. Megosztják egymással tapasztalataikat, összehangolják tevékenységüket, együtt élik meg a sikereket és a kudarcokat.

A napokban megint azt éreztem, olyan ez a szerkesztőségi csapat, és vele kommentelőink köre, mint egy baráti társaság a hőskorban, amelynek tagjai ajánlották/ajánlják egymásnak a zenéket. „Most fedeztem fel, tetszik, te is hallgasd meg!” Régen főleg így tettünk, ma pedig részben ilyen módon teszünk szert új kedvencekre. És ez visszafelé, az olvasóktól a lapkészítők irányába is működik.

A másik, hogy az újraindult Rattle Inc.-nek köszönhetően ismertem meg olyan embereket, akikkel ma már-már baráti viszonyt ápolok. Még ha csak egy hosszú hétvégére is, de közösen mentünk üdülni, vagy együtt ünnepeltük valamelyikünk születésnapját. Ugyanakkor olyan kollégánk is van, akivel még nem találkoztunk személyesen, de a rokonszenv így, a távolból is működik.

Attermann-nal, huszon-valahány év után

A mostani aktivitásunknak köszönhető az is, hogy a lap egykori munkatársaival is tartom a kapcsolatot. Ezt korábban nem mondhattuk el magunkról. 1991 óta, miután megszűnt a régi Rattle, Benjoe-val alig néhányszor beszéltünk, az utóbbi években viszont már-már rendszeresen hívjuk egymást telefonon. Vectomival, Attermann-nal és Vilmosh-sal kapcsolatban viszont „se kép, se hang” – egészen az elmúlt időszakig. Több mint negyed század (!) kihagyás után találkoztunk újra, és lám: Attermann rendszeresen publikál a „lapba”, időnként Vectomi-t is rá tudjuk venni egy Heti Ötös-re, és Vilivel is sikerült leülnöm beszélgetni. Rajta kívül eddig valamennyi ex-kolléga írt cikket az oldalunkra, és azon vagyok, hogy online felületünkön is letegye a névjegyét.

Úgyhogy igen, a metalnak van összetartó, legalábbis embereket összehozó vagy újra összehozó ereje.

Még egy gondolat, ami csak lazán kapcsolódik az előbbiekhez. A napokban beszéltük a feleségemmel, hogy a teljes élethez olyan örömforrásokra van szükségünk, mint egy harmonikus párkapcsolat, a természet közelsége, egy jó könyv, film vagy színház, ízletes ételek – és persze a zene. „Mindenekelőtt a zene, ugye?” – kérdezte a párom, aki ezek szerint jól ismer. Igen. És anélkül, hogy őt vagy korábbi partnereimet meg akarnám bántani, megfogalmazódott bennem: ha választanom kellene, hogy egy társsal, de zene nélkül éljek, vagy zenével, de társ nélkül, egy pillanatig sem kétséges, hogy melyik mellett döntenék. Szerencsére nem kell választanom.

Ezt az idézetet valamikor ’90 környékén kaptam Vilmosh-tól:

„Az információ nem tudás.
A tudás nem bölcsesség.
A bölcsesség nem igazság.
Az igazság nem szépség.
A szépség nem szerelem.
A szerelem nem zene.
A ZENE a legjobb!!!”

(Frank Zappa: Joe’s Garage)

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*