A Hunky Punky története

Somogyi Peti (a háttérben Jakab Viktor és Fejes Zoltán)

Beszélgetés Somogyi Péter „Manitou”-val – 1. rész

Két évtizeden át Budapesten, a Nagy Diófa utca 9. szám alatt működött az a heavy metal ruházatot és kiegészítőket árusító üzlet, amely kezdetben a Hunky Punky, később pedig a Hurrikan nevet viselte. A bolt eladója, arca csaknem öt éven keresztül Somogyi Péter, művésznevén Manitou volt; a Rattle Inc. hetedik olvasótalálkozóján vele sztoriztunk a hőskorról, és idéztük fel a legendás hely történetét.

Peti, mikor nyílt meg a Hunky Punky?

Úgy tudom, hogy ’84-ben. ’85-ben éppen katona voltam, és a seregben az egyik srác mondta, hogy a Nagy Diófa utcában nyílt egy tök jó bolt, ahol lehet metálos pólókat és különféle kiegészítőket venni. Nyáron egyszer elugrottam, és mindjárt be is szereztem magamnak egy fehér Metallica-s pólót meg egy piros-fekete csíkos nadrágot. Miután leszereltem, be-bejártam a boltba vásárolgatni, és az egyik alkalommal ki volt téve egy kis papír, hogy „eladót keresünk”. Egy középkorú hölgy ült a pult mögött, kérdeztem tőle, hogy aktuális-e még a dolog. Végigmért, és mondta, hogy délután 4-re menjek vissza, mert többen is vannak az üzletben, és együtt fogják eldönteni, hogy ki legyen az új munkatárs. Visszamentem, volt négy vagy öt jelentkező, akik közül végül engem választottak. Így kerültem a Hunky Punky-ba ’86 szeptemberében.

Mit lehet tudni a tulajdonos hölgyről?

A Hunky Punky megnyitása előtt idegenvezetőként bejárta a világot, és Londonban látott egy boltocskát, ami abszolút punk-alapon ilyesmivel foglalkozott. Megtetszett neki az ötlet, és azt gondolta, hogy ezt Magyarországon is meg lehet csinálni.

Akkor kezdetben nem nagyon lehetett konkurenciátok…

Olyan szinten nem volt, hogy a keleti blokk minden országából hozzánk jártak vásárolni. Mókás napokat éltem át az alatt a szűk öt év alatt, amíg ott dolgoztam. Először is meg kellett tanulnom a német különböző dialektusait, de kiműveltem magam csehből, szlovákból, lengyelből és némiképp oroszból is. Amilyen vevő jött, nekem olyan nyelven kellett kiszolgálni őt. Néhanap persze beesett egy-két angol vagy amerikai is.

A vásárlóitok között milyen arányban voltak külföldiek, elsősorban kelet-európaiak?

A keleti blokk nagyon erős volt. Arányokra nem emlékszem, de nyáron rengeteg külföldi jött; nekünk az volt, úgymond, a szezon. Rajtuk kívül nagyon sok magyar fiatalt ismertem meg a boltban. A legtöbb konfliktusom is ebből fakadt a munkaadóimmal: túl sok időt beszélgettem el az abban az időben egyre terebélyesebbé váló baráti köröm tagjaival. Imádtam a dolgot, húszon-egynéhány évesen az életem volt a heavy metal, azon belül is a thrash. A bolt egyébként gyújtópontja volt az akkori szubkultúráknak, legalábbis a beindulásuknak, hiszen akkoriban nem volt más hely, ahol ezeket a holmikat – pólókat, nadrágokat, nyakláncokat, kitűzőket – be lehetett volna szerezni.

Honnan származott a készlet?

Az itt kapható cuccok klasszikus magyar kisipari termékek voltak. Ehhez tudni kell, hogy a ’80-as évek második felében, az előző rendszer utolsó éveiben viszonylag korlátozott volt a lehetősége annak, hogy az ember külföldről behozzon dolgokat, pláne, hogy kereskedjen is azokkal.

Mik voltak a legkurrensebb cuccaitok, amiket a legnagyobb mennyiségben vittek?

Hát, ezzel most megfogtál. Bizonyos lemezek megjelenésekor futott fel a pólók iránti kereslet: a Master of Puppets-ből például rengeteget eladtunk, a különböző Iron Maiden-ekből is. Szerintem a pólóeladás volt a legtöbb.

Szerinted ma vannak ilyen kínálattal rendelkező boltok Budapesten? A Viking vagy a Shark ilyen üzletnek tekinthető?

Fogalmam nincs. Egyébként, miután mi megnyitottunk, pár éven belül klasszikus piaci helyzet alakult ki. Ha valami hiánycikk, és valaki nagyon jól tud rajta keresni, szinte azonnal megjelenik a konkurencia, és ez a mi esetünkben is így történt. ’86-’87 táján, tőlünk két sarokkal odébb megnyitott a Junior, akik szintén pólókkal foglalkoztak, ráadásul színes pólókat nyomtak. Nálunk az első időkben a fekete-fehér pólók voltak a menők, aminek két magyarázata volt. Az egyik, amit a főnökasszonyom mondott nekem erről, hogy a fekete-fehér pólók művészeti értéke lényegesen magasabb, amivel egy bizonyos pontig egyet is értek. Valójában pedig azt gondolom, hogy a színes pólók szitázása lényegesen többe kerül, a fekete-fehéret egyszerűbben és olcsóbban elő lehet állítani. Ráadásul, ami jól sikerült, az tényleg baromi jól sikerült. Aztán az idő múlásával mi is elkezdtünk színes pólókkal is foglalkozni.

Emlékeim szerint nagyon kicsi volt a bolt, legalábbis a vásárlóoldali része. Hátrafelé milyen mélyen nyúlt be az épületbe?

Valóban, ahová be lehetett jönni vásárlóként, nem volt több négy-öt négyzetméternél. De nekem még kevesebb hely jutott: körülbelül másfél négyzetméterem volt, onnan kellett mindent csinálnom. A hátsó rész be volt galériázva, ott iszonyatos káoszban tároltuk a holmikat.

Ugye zene is ment a boltban?

Igen. A nap felében a Master of Puppets, megállás nélkül. 🙂 Szerintem én hallottam a legtöbbször ezt az albumot, ami az Univerzum egyik legjobb lemeze.

A bolt munkatársaként esetleg olcsóbban kaptad meg, amire a készletből szemet vetettél?

Igen, kedvezményes áron vásárolhattam, bár a helyzet azért ennél cikornyásabb volt. Nagyon sok pólót készítettem ugyanis saját magamnak otthon, eleinte még műanyagragasztóval. Úgyhogy úgy nézett ki a történet, hogy megcsináltam, majd hordtam a pólót. Aki bejött a boltba, azonnal rámutatott, hogy nekem is kell ilyen, és akkor nagyban is legyártottuk. Így került például a Fuck Off-os póló is a bolt kínálatába. Egyes darabokban hónapokat el tudtam lenni. Mindig volt egy-két kedvencem, amiket le sem lehetett robbantani rólam.

Aztán volt egy olyan időszak, amikor egy kicsit kibővült a feladatköröm: pólókat, jelvényeket kellett terveznem, ami elég komplex munka volt. Ez sokáig tök jól működött, jó érzés volt egyre jobban benne lenni ebben az egész dologban. A heavy metal a ’80-as évek második felében komoly tudatébresztő „mozgalom” volt az akkori magyar valóságban. Azt láttam, hogy a zene mint közös nyelv telibe találta az akkori tízen-huszonéveseket, és nagyon erősen egybe tudta rántani az akkori budapesti fiatalságot. És ugyanez működött a volt keleti blokkban is. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy az információ akkor sokkal szűkösebben érkezett be hozzánk, és ha valakinek volt egy menő nyugatnémet rock magazinja, akkor ő volt a király. Gyakorlatilag abból táplálkoztunk, informálódtunk.

A külföldi zenekarok budapesti koncertje napján hosszú sor kígyózott a bolt előtt…

A legemlékezetesebb ilyen 1987. augusztus 19-én, az első magyarországi Helloween-koncert napján történt. Aznap éppen délutános voltam, kettőre kellett bemennem dolgozni. Már előtte lévő nap is nagyobb forgalmunk volt, mint szokott, aznap viszont a Nagy Diófa és a Rákóczi út sarkától alig tudtam eljutni a boltig. Addig ért a sor, az emberek gyakorlatilag lezárták az utcát. Az olyan 150-200 méter. Engem valahogy benyomtak, behúztak az üzletbe, ahol körülbelül 30 embert számoltam meg a pult előtti szűk térben. Nagyon durva volt, mintha valami thrash-partin lettünk volna. Egy ideig nem volt gond, ám végül kijött a rendőrség, és bezáratta a boltot.

Ha már a sztoriknál tartunk, történt valamilyen kínos vagy durva eset a vásárlókkal?

Egy kirívó esetre emlékszem, amikor bejött egy zsebtolvaj, és kirabolt valakit, amikor az illető éppen vásárolt. A megkárosított srác haverjai viszont ezt észrevették, nem szóltak semmit, kimentek a tolvajjal, és a bolt előtt nagyon megverték. De ilyen szempontból viszonylag problémamentesen telt az ott-tartózkodásom szűk öt éve.

Mesélted, hogy zenészek is jártak be a boltba. Kiket tudnál említeni?

Szaládi Karcsi, az egykori Leopard énekese volt az első, akivel megismerkedtem. Ahogy történt, azt egyszerűen nem lehet elfelejteni. Bejött egy őrült, fekete hajjal, rám nézett, és mondta: „Figyelj, én zenélek”. Tényleg? „Igen, van egy kazettám is.” És olyan szinten nyomult, hogy nem lehetett lerázni. Beraktam a kazettáját, mire elkezdett sikítozni, és a tükör előtt pózolni. Később vele és Lőrinczy Attilával csináltuk a PeCsa Heavy Metal Klubját, de az már egy másik történet.

Aztán egy kicsit később megjelent a komplett Bedlam, a Barbed Wire, értelemszerűen Killan Gyuri, Jakab Viktor, Széles Sanyi, és szerintem Fejes Pici is járt a boltban annak idején (az olvasótalálkozón, közvetlenül Peti előtt az egykori Classica zenekar tagjaival, köztük Fejes Zolival beszélgettünk – a szerk.). De jött a Dance teljes legénysége is Révi Józsival (nyugodjék békében!), és Kalapácsék a Pokolgépből. Iszonyatos mennyiségű zenészt ismerhettem meg így. A többségük kellően laza és jó fej volt.

Az Ossian-os Paksi Endre és Maróthy Zoli egyszer egy egészen érdekes kéréssel fordultak hozzám. A második nagylemezük egyik számához akartak videóklipet forgatni. Egy fiú és egy lány kapcsolatáról szól a dal, és azt szerették volna, hogy én legyek a fiú főszereplő. Elmeséltem a főnökasszonyomnak, hogy mi a tervük, mire azt válaszolta, hogy ő ehhez nem járul hozzá. Gondolkoztam a dolgon, és végül mondtam Endrééknek, hogy nem tudom elvállalni.

(holnap folytatjuk)

Dávid László kollégánk Manitou-val
A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*