Tool: Fear Inoculum (2019)

Nem így akartam kezdeni ezt a cikket, de az élet közbeszólt. Nem sokkal az írásom előtt kisebb lavinát indított el szerkesztőségen belül a Tool együttes; konkrétan az új lemez megjelenésének apropóján mozdult meg a föld. Nagy hirtelen kialakult egy ellentábor, akik nem értik, mi ez a nagy „hájp” a Fear Inoculum körül, miközben szerintük semmi különös nincs ebben a lemezben, sőt, nemhogy abszolút nem érdekfeszítő, kifejezetten idegesítő, monoton és ál-művészkedő. Többek között ilyenek hangzottak el spontán jött szerkesztőségi „összejövetelünkön”, én pedig próbáltam védeni a mundér becsületét – több-kevesebb sikerrel. Mint tudjuk, a zene megítélése szubjektív, azzal nem is vitatkoztam (felesleges lenne); ha valakinek valami nem tetszik, azt szíve joga eldönteni, de arra azért felhívtam a figyelmet, hogy a Tool együttes igenis egy korszakalkotó banda, akikre rengeteg zenekar hivatkozik, ezért a nagyon negatív jelzőket – mert elhangzottak ilyenek is – nem tartom helyénvalónak. Mindegy, az indulatok lecsillapodtak, megegyeztünk abban, hogy ne hallgassa az, akinek nem kenyere ez a fajta muzsika.

És innentől kezdődne eredeti verzióm: a Tool zenekar a rock/metal színpadán különleges helyet foglal el, zenéjük és hozzáállásuk felrúg minden „szabályt”, tojnak mindenféle trendre, senkinek nem kívánnak megfelelni. Amikor úgy érzik, hogy most kell kiadni egy lemezt, vagy egyszer csak turnéra indulni, akkor ezt abban a periódusban teszik meg. Az, hogy tizenhárom év után jelentkeztek új lemezzel, még nem meglepő, mivel van néhány banda, akik legalább ennyi vagy még több esztendő múltán dobnak piacra új korongot, de általában ezt egy feloszlás, majd egy újjáalakulás előzi meg, viszont a Tool sosem oszlott fel (legalábbis hivatalosan nem).

Szóval, a Tool nem egy hétköznapi együttes, és ezt az új album is alátámasztja. Lehet őket utálni, lehet őket imádni, de mint említettem, nem szeretnének semmilyen kényszernek megfelelni. Zenéjük nehezen kategorizálható, de ha valami zubbonyt rájuk akarunk húzni, akkor leggyakrabban az alternatív vagy a progresszív metal jelzőt emlegethetnénk, ám egyik sem fedi teljesen az igazságot. Az alter bandák muzsikája nem ennyire elborult és bonyolult, a progresszív meg azért nem helytálló, mert itt nincsenek hangszeres villogások, túlbonyolított zenei témák, de mégis elég formabontó a Tool által játszott talpalávaló. Talán nevezzük szimplán Tool-nak.

Az Opiate EP és az Aenima albumokon még egész emészthető dolgokat hallhatunk, vannak megjegyezhető refrének, viszont a Lateralus és főleg a 10.000 Days már keményebb dió. Ezeken már nemigen találkozhatunk hagyományos refrénekkel, és a zene is abszolút agyament, ahogy ez a mostani nagylemezen is így van. Rengeteg hallgatás kell, hogy valamibe belekapaszkodjon az ember, de szépen lassan kibújnak a „monotonitásból” azok a finom témák, amelyeken elsőre simán átsiklik a zenebarát. Bevallom, a 10.000 Days még tizenhárom év után sem adta meg magát teljesen, még mindig tapogatózom a félhomályban, ha meghallgatom a lemezt, mivel nagyon nehezen kerülnek felszínre azok a remek témák. És szerintem az új albummal is így leszek, de remélem, hamarabb beérik a zene, nem kell éveket várnom. Mostanra talán az ötödik meghallgatáson vagyok túl, néhány rész már rögzült bennem, de rengeteg még a sötét folt. Érzem, hogy jó, érzem, hogy tetszeni fog, de még nem ülepedett le bennem, egyelőre még sok hangfüzér átfolyik rajtam.

Nehéz azt a furcsa hangulatot szavakkal leírni, ami jellemzi a Tool muzsikáját. Könnyen elkapja az embert, és más dimenzióba repíti, olyan helyre, ahol elsőre úgy érzi, hogy egy nagyon kellemes helyre csöppent, de szép lassan rájön, hogy az egész egy csalfa szituáció, szó sincs rózsaszín ködbe burkolózó boldogságról, ez egy rövid időn belül megfojtó világ, ahova a Tool elvitt. Sok a komor zenei eszköz, pedig felületesen nézve nem így hatnak, az ének is rendesen átveri az embert, mert Maynard James Keenan hangja csodálatos, elragadó, de az arcodat simogató hangok végül vért fakasztanak a bőröd alól. Danny Carey dobos egy szimpla témából a legváratlanabb pillanatban olyan egyedien komplex játékkal rukkol elő, hogy csak kapkodom a fejem. Adam Jones gitározása minden, csak nem hétköznapi, sokszor egy pofonegyszerű, monoton témából hirtelen kibújik egy formabontó riff-halmaz, amely olyanná válik, hogy az embernek fogalma sincs, hogyan fog végződni. És ez így megy sok-sok percen át.

Az sem könnyíti meg az ember dolgát, hogy – egy dal kivételével – minden tétel 10 perc feletti. Nesze neked slágerlisták. És ezek a hosszú, kavargó nóták szép lassan úgy ivódnak bele a hallgatóba, hogy közben nem lesz jó kedve, ám mégis vágyik arra, hogy magába szippantsa ezeket. Persze, aki eddig sem kedvelte a Tool-t, ezután sem fogja, de aki szereti, az ezt a lemezt is biztosan pajzsra emeli. Az ellendrukkerek fanyalogva tekintenek rá, a rajongók pedig isteníteni fogják.

Nincs értelme egyenként kielemezni a dalokat (egyébként sem tudnám), így megint leírom azt a közhelyet, hogy ezt egyben kell hallgatni, úgy hat a legjobban. Türelem, idő, elhivatottság muszáj, de ez megint csak nem újdonság a zenekarral kapcsolatban. Hosszú még az út, amit végig kell járnom, de elindultam rajta, és végig fogok menni. Nekem megéri.

Egy apró bajom van csak: néhány keményebb zenei téma elférne még a dalokban, de ez csak szőrszálhasogatás, ez így is egy nagyszerű album.

A szerző: Zozzie307 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*