Sodom: Agent Orange (1989)

Ó, igen, azok a nyolcvanas évek… Amikor a hozzám hasonló, ötven felé menetelő, vén csatalovak még csak a tizenévesek gondtalan életét élték, zabolátlanul, mintha nem lenne holnap. Többen hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy mennyivel szebb és jobb volt akkor. Én azt mondanám, hogy más volt. Nyilván ez szubjektív, de ne felejtsük el, hogy akkoriban harminc évvel fiatalabbak voltunk, és ez az aprócska tény sok mindent megszépít…

Az viszont biztos, hogy nagy élmény volt testközelből megélni a metal fénykorát, mert bizony az a ’80/’90-es évekre esett. Szerintem. Olyan, azóta gigasztárrá vált csapatok nőttek ki akkoriban a földből, akik azóta rengeteg fémhívő szívét bearanyozták. Ezek közül való a Sodom is. Gondolom, nem nagyon kell bemutatnom őket, de azért pár szóban idézzük fel a kezdeteket! 1981-ben, az akkori NSZK-ban alakult meg a csapat. Tom Angelripper, leánykori nevén Thomas Such egyértelműen a zenekar lelke. Ő az, aki az elejétől kezdve a csapat hangja és bőgőse. A doboknál Chris Witchhunter (Christian Dudeck) volt a társa, bő tíz évig, amikor is alkoholproblémái miatt távozott a csapatból, és 2008-ban sajnos el is hagyta ezt a földi árnyékvilágot. Gitárosi poszton jöttek-mentek a zenészek, a legmeghatározóbb arc Frank Blackfire (Frank Gosdzik) volt és van, ugyanis 2018-tól újra a csapat tagja. Ő először 1987-ben csatlakozott, és ez a hármas készítette el a zenekar szerintem két legjobb lemezét, a Persecution Mania-t és az Agent Orange-ot. Első albumukat, az Obsessed by Cruelty-t bár kedvelem, nem tartom a kedvencemnek, az Agent utáni anyagokat pedig már nem szeretem, nem is hallgatom. Az előbb említett két etalon korong viszont gyűjteményem legbecsesebb darabjai közé tartozik, ronggyá hallgatva fekszenek a sezlonon.

Zenei hatásaik kezdetekben egyértelműen a Motörhead és a Venom voltak. 1987-es, második lemezük, a Persecution Mania az én olvasatomban életművük legjobb darabja. Akkoriban nagyon nagy hatással volt rám, és van mind a mai napig. A Nuclear Winter című csoda még álmomból felébresztve is kihozza belőlem az állatot… 🙂 Borzasztóan eltalált hangzásvilág jellemezte az anyagot. Profi, vérbeli thrash metal, Angelripper hangja és torzított bőgője pedig abszolút védjegye a korongnak. Egyszeri és megismételhetetlen lemez volt. Becsületükre legyen mondva, hogy megpróbálták felülmúlni, és lehet, hogy sikerült is.

1989-ben, pontosan harminc évvel ezelőtt került a boltokba a címben szereplő, harmadik korongjuk. Három x-es jubileum! Elképesztő így gondolni rá, hogy ennyi ideje annak, hogy először felcsendültek az Agent Orange kezdő riffjei… ’ecsém, hogy megöregedtek… 🙂

Abban megegyezhetünk, hogy az anyag hangzásilag még nagyobbat dörrent, mint elődje. Letisztult, vegytiszta thrash a javából. Máig a zenekar legsikeresebb lemezének tartják. Na, valahogy így kellene szólni egy jófajta thrash-lemeznek. Karcos, tömény, tolja bele a riffeket az arcodba, az arányok most is kiválóak, semmi nem nyom el semmit, mindent kristálytisztán hallani. A védjegyek abszolút megvannak, csak egy kicsit letisztultabb formában. A címadó nóta, amivel az album nyit, mind tempóban, mind hangulatban simán a Nuclear Winter kistesója. Utána sorban jönnek a jobbnál jobb szerzemények, mint például a Tired and Red, amiben akusztikus gitárfutamok is felcsendülnek, majd tánc, tánc és tánc. Pogó ezerrel…

Rendesen átmozgatják a fiúk az izmainkat. Az Incest és a Remember the Fallen kiváló középtempós riffjeitől pedig már a nyakam is fáj. Az utóbbiban Onkel Tom még tiszta énekkel is bepróbálkozik, és milyen jól teszi! A Magic Dragon újra egy „tömör gyönyör” darab, igazi fej-leszakító opusz.

Sajnos a két alapmű után Blackfire a Kreator-be igazolt, és ezzel megszakadt a sikerszéria. Legalábbis nálam. Az 1990-ben kijött Better Off Dead lemez nekem már nem tetszett, és utána nem is követtem a munkásságukat. A tavalyi évben Blackfire visszatért a csapatba, és kiadtak egy kislemezt, ami a Partizan címet viseli, és számomra reménykedésre ad okot, ugyanis tetszik. Idén novemberben pedig érkezik az újabb EP-jük, az Out of the Frontline Trench. A fekete-fehér, háborús témájú lemezborítók kifejezetten tetszetősek.

Az Agent Orange a thrash metal egyik legszilárdabb alapköve, nem fog rajta az idő, sem a hó, sem a fagy. Vad folyók nem munkálják, sziklaszilárdan áll a helyén, nem mozdíthatja el onnan semmi. Hálásak lehetünk, hogy van nekünk!

A szerző: Atter-M13 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*