Judas Priest: Unleashed in the East (1979)

A négy évtizeddel ezelőtt, éppen ezen a napon megjelent album több szempontból is különleges kiadvány, mérföldkő a zenekar történetében. Ez volt Halford-ék első hivatalos koncertlemeze, amellyel, mondhatnánk, a Judas Priest tizedik születésnapját ünnepelték meg, és (ha figyelmen kívül hagyjuk az ezt követően megjelent két kislemezt) ezen a felvételen játszott utoljára a Stained Class és Killing Machine stúdióalbumokon a dobok mögött szorgoskodó ütős, Les Binks. Ez az első Priest-album, amelynek Tom Allom volt a zenei producere (aki aztán az elkövetkező évtizedben, Halford-ékkal közösen még jó néhány lemezt vitt sikerre), nem mellesleg pedig ez vált a csapat első platinalemezévé, amelyből az idők során több mint egymillió példány talált gazdára csak az Egyesült Államokban.

Már nem emlékszem, hogy ajándékba kaptam, vagy én vettem meg magamnak, csak arra, hogy nem igazán minőségi lemezbolti „műsoros” kazettán jutottam hozzá az anyaghoz. Nem szólt jól, egyvalami azonban így is sütött belőle: az a dinamizmus és energia, ami azóta is jellemzi a zenekar koncertjeit. Addigra már felvettem a tévéből Tipton-ék 1983-as, a dortmundi Rock Pop Festival-on adott koncertjét; azok a dalok közelebb álltak hozzám, ezek a nóták viszont egyszerre voltak retróbbak, ugyanakkor már akkor is halhatatlanságra ítélt klasszikusok.

Mindössze kilenc szám, ami azonban tökéletes eszenciája a Judas addigi életművének, legjobb pillanatainak. Olyan tömény dózisa a nehéz fémnek, olyan ellenállhatatlan, mint egy atomcsapás. Azok közül a koncertfelvételek közül, amelyek később bónuszként kerültek fel a CD-változatra (Rock Forever, Delivering the Goods, Hell Bent for Leather, Starbreaker), illetve a csapat későbbi kiadványaira (Beyond the Realms of Death, Evil Fantasies), úgy gondolom, egyedül a Hell Bent For Leather fért volna be az elitbe, lett volna még helye ebben a best of-programban.

Halford és Tipton ’79-ben

Az előző év őszén napvilágot látott (az Egyesült Államokban 1979 tavaszán, Hell Bent for Leather címmel kiadott) Killing Machine-nel szerintem addigi legjobb albumát készítette el a birminghami banda – a már említett Binks mellett Rob Halford énekes, Glenn Tipton és K. K. Downing gitárosok, valamint Ian Hill basszusgitáros –, ehhez képest némileg meglepő, hogy a lemezről csupán két dal hangzik el, legalábbis ezen a felvételen (bónuszként, a CD-kiadáson további három).

Persze a Priest már addigi útja során is elpotyogtatott olyan gyémántokat, amelyeket csak össze kellett söpörnie, hogy összeálljon belőlük a szinte tökéletes koncertlemez-program. A „szinte tökéletes” kitétel oka részemről a Genocide című nóta, amit a mai napig nem sikerült megszeretnem. Jól előadott, kellően ránc-felvarrt régi szerzemény, de messze nem egy Judas-örökzöld. Ráadásul az elején van egy olyan vissza-visszatérő gitárriff, amit egy az egyben a Black Sabbath Paranoid-jából vettek kölcsön.

A felvételek a zenekar világ körüli turnéjának két japán állomásán készültek: 1979. február 10-én a tokiói Kosei Nenkin Hall-ban, öt nappal később pedig az ugyancsak az ázsiai fővárosban található Nakano Sun Plaza-ban léptek fel Downing-ék. A két este programja dalról dalra megegyezett, a setlist pedig a következőképpen nézett ki:

Exciter
Running Wild
The Ripper
Diamonds & Rust
Rock Forever
Beyond the Realms of Death
The Green Manalishi (With the Two Prong Crown)
Delivering the Goods
White Heat, Red Hot
Sinner
Evil Fantasies
Victim of Changes
Genocide
Starbreaker
Hell Bent for Leather

Ráadás:

Take On the World
Tyrant

Ennyi erővel persze az Unleashed… lehetett volna akár dupla album is, bár azt hiszem, nagyobbat üt így az anyag, mintha egy White Heat, Red Hot-ot vagy egy Evil Fantasies-t is meg kellene hallgatnunk. Utánanéztem egyébként, az együttes minden évtizedben megjelentette aktuális koncertalbumát, és ezek mindegyike terjedelmesebb, mint a ’79-es anyag. A 2009-es A Touch of Evil: Live hasonlóan szerény és lényegre törő a maga 11 számával; az 1987-es Priest… Live!-on 15 dal hangzik el; a 2016-os Battle Cry CD-változatán 15, a DVD-verzión 20 szerzemény kapott helyet; az 1998-as Meltdown programja viszont – a maga 24 nótájával – egy kicsit sok a jóból.

A csapatot több kritika is érte amiatt, hogy a dalokat állítólag nem is a japán koncerteken, hanem stúdiókörülmények között rögzítették, és a közönségzajt csak utólag keverték hozzá. Ennek ellentmond, hogy a régi dalok sokkal erőteljesebben szólalnak meg élőben, mint a sorlemezeken, az Exciter-t vagy a Diamonds and Rust-ot gyorsabban is játsszák, mint ahogy eredetileg megismertük. Ráadásul vannak olyan részek, ahol a közönség a zene ritmusára tapsol, amit valószínűleg elég nehéz lett volna utólag összeügyeskedni.

Halford állítólag sok évvel később, amikor éppen nem volt a Priest tagja, több interjúban is elárulta, hogy bár a számokat tényleg turnéjuk ázsiai állomásain vették fel, az ő hangsávjai megsemmisültek (vagy szándékosan törölték azokat), és a stúdióban énekelte rá a nótákat a zenére. Ehhez hasonló machinációk állítólag más koncertklasszikusokkal (például az UFO Strangers in the Night-jával vagy a Thin Lizzy Live and Dangerous-ével) is történtek… Tény, hogy a produkció Halford hangjára van kihegyezve, és hogy a dalok között nem sok összekötő szöveget hallunk.

Az egész dalcsokor – úgy, ahogy van – nagy kedvencem, ha mégis ki szeretnék emelni néhány emlékezetes momentumot, akkor az Exciter hangulati csúcspontjaként elhangzó gitárdallamot és a The Green Manalishi (With the Two Prong Crown) hasonló funkciót betöltő, Halford által elővezetett óóó-zását említeném. Érdekes egyébként, hogy az itt is műsorra kerülő két feldolgozás, Joan Baez Diamonds & Rust-ja és a Fleetwood Mac The Green Manalishi-je mennyire a Judas Priest-diszkográfia szerves részévé, repertoárjának kompatibilis darabjává vált.

Les Binks-nél egyébként állítólag az borította ki a bilit, hogy a csapat menedzsere, Mike Dolan nem volt hajlandó fizetni neki a lemezen való szereplésért. A helyére Dave Holland (R.I.P.) került, akivel aztán a csapat hat stúdió-, valamint egy koncertlemezt rögzített, és talán a legsikeresebb időszakát élte. Első korszakát azonban a Priest ezzel az anyaggal tetőzte be, amely rövidsége ellenére is a ’70-es évek rock/metal színterének egyik legjobb élő albuma.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

3 hozzászólás

  1. “Elszabadult keleten a Júdás pap”, szokta mondani Bárdi István a Szabad Európa Rádióban amikor erről a lemezről játszott le valamelyik számot.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*