Iron Maiden: Powerslave (1984)

A Metallica második albuma, a Ride the Lightning megjelenésének évfordulójára írt július végi cikkem után most itt egy másik, szintén napra pontosan 35 évvel ezelőtt megjelent heavy metal alapvetés, amit nem hagyhatok szó nélkül. 🙂 De mielőtt a tárgyra térnék, hadd tegyek egy rövid közbevetést!

Talán feltűnhetett már néhányatoknak, hogy itt, a Rattle-nél többféle véletlen egybeesése miatt egy ideje az „-öt” éves jubileumi lemez-megemlékezések kerültek túlsúlyba. Ami annyit tesz, hogy az általunk nagyra tartott régebbi albumok 15, 25, 35 éves „szülinapja” alkalmából írunk róluk cikket. Ezt figyelembe véve, bennem is csak most, jelen anyag megírása közben tudatosult úgy igazán, hogy az elkövetkezendő bő két évben jó pár, számomra fontos és meghatározó metal album fog majd „életének ebbe a gyönyörűséges 35. évébe lépni. És mivel az én személyes fémzene-rajongói „karrierem” alapszakasza 1984-86 közé tehető, így valószínűleg a következő egy-két évben sűrűbben vetemedek majd ehhez hasonló, személyesebb hangvételű, egy kicsit nosztalgiázós cikk megírására.

Az első és talán legfontosabb dolog, ami a Powerslave kapcsán eszembe jut, hogy szerintem minden túlzás nélkül kijelenthető: ennek az albumnak és az Iron Maiden-nek, mint együttesnek a magyar metal zenei élet történetében is kulcsfontosságú szerep tulajdonítható. Mert ugyebár, mint az ismeretes, 1984. augusztus 17-én, pontosan az ezt a lemezt bemutató World Slavery Turné keretében először adott koncertet egy nagy nyugati heavy metal együttes Magyarországon. Fellépésükkel némiképp sikerült felkavarni a magyar rockzenei élet állóvizét is, ami akkorra kezdett egyre unalmasabbá válni a lázadóbb lelkületű fiatalság számára. Valami újnak kellett jönnie! A koncert sikere egyértelmű jelzés volt a zene e területén történő műfaji változások szükségszerűségére, amire leginkább rajongói oldalról mutatkozott egyre növekvő igény. Ezzel a koncerttel kezdődően, bár kezdetben még elég döcögősen, de végül kis hazánk is szép lassan becsatlakozott a nemzetközi metalzenei élet „vérkeringésébe”. Halleluja! 🙂 HALLOWED BY THE NAME OF IRON MAIDEN!

A koncertre látogató, körülbelül 30 ezer fős tömeg az album hivatalos megjelenése előtt bő két héttel, mondhatni, első kézből hallhatott dalokat erről az anyagról is, valamint láthatta az ennek a lemeznek a borítójához igazodó, igencsak látványos egyiptomi színpadképet. Jómagam ugyan nem vettem részt ezen a jeles eseményen, de a nálam néhány évvel idősebb metalosok sokat meséltek erről a buliról. Gondolom, közületek, Rattle-olvasó old school arcok közül is ott voltak jó páran.

Engem még csak e koncert előtt néhány hónappal kezdett érdekelni ez az egész heavy metalosdi. Mindaddig jól elvoltam a magyar hard rock zenéknek a metalhoz képest jóval lágyabb világában. Aztán a ’84. szeptemberi sulikezdést követően, néhány osztálytársam által befolyásolva engem is végérvényesen beszippantott a SÁTÁN zenéje! 🙂

A Powerslave LP nyugati megjelenését követő néhány héten belül már hozzá lehetett jutni a jóval olcsóbb jugoszláv nyomású verzióhoz is, amit az állami zene-, illetve könyvesboltokban is lehetett kapni. Csóró harmadéves tanulóként akkoriban még nekem is csak erre a változatra tellett az ösztöndíjamból. Azt tudom, hogy életem első két heavy metal lemeze ez a korong és a szintén jugó nyomású Black Sabbath Vol. 4 voltak. Hogy melyiket vettem előbb, arra már nem emlékszem.

A fáraós lemezborító, témáját és művészi kivitelét tekintve nálam telitalálat. Bár a Maiden esetében a borítók terén sohasem lehetett okunk a panaszra. Eddie-nek, mint központi figurának a különböző háttér-kompozíciókban való feltüntetése végtelen lehetőséget kínál mind a mai napig. De ez az egyiptomi témájú festmény szerintem talán az egyik, ha nem a legjobb Maiden-cover a rengeteg kiadvány közül.

Zeneileg és hangzását tekintve végig egységes, eredeti, hamisítatlan Iron Maiden muzsikát hall az ember az egész korongon, teleszőve jobbnál jobb ének- és gitárdallamokkal. A kezdő Aces High már-már speed metalba hajló intenzitásával szerintem Harris mester legjobb albumnyitó szerzeménye. A Two Minutes to Midnight mint az album első kislemezes dala – könnyen megjegyezhető és fülbemászó énekdallamainak köszönhetően – pedig egy igazi, akár tipikusnak is nevezhető brit heavy metal szerzemény. A lemez címadó számának intrója, illetve galoppozós fő riffje és a refrént felvezető, keleties gitártémája bennem minden hallgatásnál az ősi Egyiptom fenséges, titokzatos és misztikus hangulatát idézi fel. Ha személyes kedvencet kellene kiemelnem, akkor talán a Dickinson által jegyzett Flash of the Blade-re esne a választásom. De mint előbb már utaltam rá, a tetszési index nálam itt minden szám esetében 9-10 pont között mozog. A Maiden-lemezek rangsorában is csak a The Number of the Beast az, amit jobbnak tartok ennél a zseniális albumnál. Harris-ék ezzel az anyaggal léptek be (teljesen megérdemelten) a mainstream metal együtteseinek világába, ahol a mai napig az egyik legnépszerűbb bandának számítanak.

Végezetül pedig most bontok egy sört (mert kurva meleg van) :-), és nosztalgiából, JÓ HANGOSAN végighallgatom ezt a szülinapos remekművet! LET THERE BE HEAVY METAL!!! UFF!

A szerző: Sipy44 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

6 hozzászólás

  1. Bizonyára bennem van a hiba, de nekem ha Maident akarok hallgatni, elég Seventh Son albumig elmennem. Azt utána következők nélkül jól ellennék, addig viszont nagy kedvencek sorakoznak, Killers, Number, Powerslave különösen.

  2. Szerintem(!) a legjobb Iron Maiden lemezek az első 5 ami Dickinsonnal készült.És talán ez azok között is számomra a legkedvesebb.Mind az 5 lemez csúcs,de ennél valahogy jól elkapták az egész korszak esszenciáját,hamisítatlan 80’s feeling az egész lemez,hogy furán mondjam.A borítókhoz annyit tennék hozzá,hogy félelmetesen jó,bár a kedvenc nálam a Somewhere in Time boritó,ebben se hibáztak abban az időben.A Dance Of death lemez boritóját ezért sem értem,az borzalams….

    • Kedves nihil!Mint a cikk írója maximálisan osztom a véleményed a hozzászólásodban írtakkal kapcsolatban.Pacsi!

  3. Igaz a “Live After Death” nem stúdiólemez, de itt jobban szólnak a Powerslave-es nóták. Az egészben több dinamika és energia rejlik.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*