Hatriot: From Days Unto Darkness (2019)

Mint azt bizonyára sokan tudjátok, a Hatriot a Souza család „házi” zenekara: 2010-ben alapította Steve „Zetro” Souza (aki akkortájt éppen nem volt az Exodus énekese) és Kosta „V.” Varvatakis gitáros, akik hamarosan meg is találták társaikat Zetro idősebb fia, a basszusgitáros Cody, Andrew Gage gitáros és Alex Bent dobos személyében. Utóbbit 2012-ben váltotta Nick Souza, az egyéb tagcseréket viszont nem részletezném (gitáros poszton négy alkalommal is történt ilyen), a lényeg, hogy apu 2014-ben visszatért az Exodus-ba, és emiatt a következő év nyarán kilépett a Hatriot-ból.

Ez valamennyire megzakkanthatta a fiatalokat, ugyanis az addigi évenkénti megjelenésekhez képest (Hatriot demó – 2011, The Violent Times of My Dark Passenger single – 2012, Heroes of Origin és Dawn of the New Centurion nagylemezek – 2013, illetve 2014) az együttes újabb albuma öt év kihagyás után látott napvilágot. Méghozzá Cody Souzával a mikrofon mögött, akinek hangja – kell-e mondanom – a megtévesztésig hasonlít Zetro-éra. Ahogy a Hatriot muzsikája is az Exodus-éra, de erről mindjárt részletesebben is szót ejtek.

Az addig kvintettként működő Oakland-i zenekar onnantól négyfősre apadt, az idei albumot pedig az alapító Kosta V. és a Souza-tesók mellett a tavaly óta bandatag Kevin Paterson gitáros jegyzi. Zetro persze továbbra is a Hatriot-csapat tagja maradt, többek között dalszövegekkel és több évtizedes tapasztalatával segíti fiai karrierjét.

Mivel korábbi anyagaikat nem ismerem, csak a mostani, sorrendben harmadik nagylemezről tudok nyilatkozni. Ahogy Zetro sem tudott kibújni a bőréből, úgy nyilván Cody-nak is genetikailag meghatározottak a hangi adottságai, ezzel együtt úgy gondolom, két Exodus egy kicsit sok a jóból. A megtévesztő hasonlóság kezdetben talán lendített a fiúk pályáján, ám egy idő után zavaró lehet, és gátat szabhat a további érvényesülésüknek. (Bár egy Hatriot-bulit valószínűleg olcsóbban le lehet kötni, mint egy Exodus-t.) Ám most, hogy Zetro nélkül kell boldogulniuk, talán célszerűbb lenne megtalálniuk a nagy példaképétől eltérő, saját hangjukat.

Like father, like son: Cody és Zetro

Amire egyébként történik is kísérlet: a Daze into Darkness, a Frankenstein Must Be Destroyed és az Ethereal Nightmare részben mélyebb éneke, már-már hörgése, a Daze…-ben hallható szaggatottabb riffelés, a Carnival of Execution mélyebbre hangolt gitárjai, vagy a Delete durva háttérvokálja a zenekar egy másik, egyedibb arcát mutatják. Mindezeket leszámítva, a From Days Unto Darkness akár a legújabb Exodus-anyag is lehetne. Talán csak a gitárjátékból hiányzik az a jellegzetes íz és dallamosság, ami annak idején a Holt-Hunolt páros produkcióját jellemezte.

Az anyag „természetesen” úgy szól, mint az állat, és Nick Souza sem kíméli a bőröket, sőt, időnként még fokozza is az egyébként sem lagymatag tempót. Dalokat nem igazán, inkább csak emlékezetes momentumokat tudnék kiemelni: a World, Flesh & Devil nyitó riffjének emelkedő gitárfutamát, amit tényleg a régi Exodus-t idézi, vagy a középtempós In the Mind of the Mad begyorsulását. És persze a dalcsokrot záró Ethereal Nightmare alapriffjét és felpörgését, amelyek miatt talán ezt mondanám az anyag legsikerültebb nótájának.

Nem egy egyedi darab, de thrasher-füleknek igazán kellemes hallgatnivaló a Hatriot új lemeze. El tudom, képzelni, hogy más akár a maximális pontszámot is megadná rá. Én – a fent említett okokból – kritikusabb vagyok velük szemben.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*