Enthroned: Cold Black Suns (2019)

Be kell vallanom férfiasan, hogy Belgium számomra szürke folt. Sohasem jártam még a vallonok és flamandok földjén, így a szokásos földrajzi bevezetőm elmarad (de kár 🙂 )… Igazából nem is tudok sok mindent az országról, csak amit egy egyszerű halandónak tudni illik, hogy jó söröket főznek (a másikat most hagyjuk). Amikor beköszöntött a nagy szabadság, és felszálltak az első fapados gépek, konkrétan olcsóbb volt eljutni Brüsszelbe, mint a Balatonhoz. Na, akkor az egyik barátom rákapott, és hétvégenként kijárt sörözni. Sokat mesélt róla, hogy milyen jók a sörözők meg a sörök. Valahogy úgy alakult, hogy nem mentem. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy jómagam inkább boromissza vagyok, a söröket csak óvatosan fogyasztom. Mondjuk, azért egy jó Delirium vagy Piraat (nem beszélve a Duvel-ről) mindig becsúszhat… 🙂

Zeneileg is meglehetősen ismeretlen számomra a terület. Nagyon nyikorognak a fogaskerekek, de a címben szereplő banda mellett hirtelen csak az Agathocles és az Ancient Rites jut eszembe (na meg a Vaya Con Dios…).

1993 az alakulás éve, a helye pedig Brüsszel. Az alapító tag Cernunnos (Dan Vandeplas) volt, aki dobokon játszott. Sajnálatos módon csak az első lemezen hallhatjuk a játékát, amely 1995-ben jelent meg, és a Prophecies of Pagan Fire címet viseli. Két évvel később öngyilkos lett, így a csapat második albumát session zenész dobolta fel. Társa Lord Sabathan (Franck Lorent, aki szerepelt a Phallucifer című black metal pornófilmben is, mert hogy ilyen is van…) volt, ő énekelt és bőgőzött egészen 2004-ig. Mára az a furcsa szitu alakult ki, hogy az alapító tagok közül senki nincs már a zenekarban. A legrégebben itt játszó arc Nornagest (Regis Lant, aki suttyomban a Venom-os Cronos uncsitesója!) a második lemeznél vette át a gitárosi szerepet. Jelen felállásban már „csak“ énekel. Az évek során igazi átjáróház volt a banda, számtalan zenész fordult meg a csapatban.

Mostani lemezük sorrendben a tizenegyedik. Stílusuk mindvégig a kíméletlen, kompromisszummentes black metal volt. Semmi megingás, semmi kísérletezés, semmi lassulás vagy tiszta ének. Egészen ez idáig. A profizmus, a hangszeres tudás mindvégig tetten érhető, az időnek és a folyamatos tagcseréknek köszönhetően egyre kifinomultabb formában. Aki szerette a munkásságukat, nem csalódhatott bennük. Nálam Sabathan utolsó szereplése, a 2004-es Xes Haereticum a csúcspont. Nornagest a 2007-es Tetra Karcist lemezen vette át a mikrofont. Hangja kevésbé károgós, mint elődjéjé, de a váltás egyértelműen jó döntés volt. Gonosz és kíméletlen, abszolút illik a koncepcióba.

Idei lemezük az Ophiusa című tétellel indul, amely intró-szerűen vezeti fel az anyagot. Instrumentális, lebegős kezdés egy újabb alámerítkezéshez a Purgatóriumba. Aztán belecsapnak a lecsóba, a Hosanna Satana nótával beindul az őrlés. A következő, Oneiros címet viselő daltól egészen meglepő fordulatot vesz a történet. Lassú, túlvilági, kórusokkal megtámogatott, akusztikus gitárokkal tűzdelt folyam indul el. Igazán furcsa és igazán jó! Nagyon hangulatos. Ezen a ponton azt mondanám, egy kicsit változott a recept a megkoronázottaknál. A változás a Vapula Omega nótával folytatódik. Középtempós és lassabb részek váltakoznak, kiállásokkal felvértezve. Na, most már egészen biztos, hogy ez a lemez más lett, mint a korábbiak.

A szélvész erejű black metal vihart felváltotta valami, ami még mindig dühös és erőszakos, na meg gonosz hangulatú, de más megvilágításból. Most nagyon a hangulatra hegyezték ki a nótákat, és úgy gondolom, ez sikerült is nekik. Első hallgatásra megfognak a dalok. Én jól kijövök azokkal a zenészekkel, akik kísérletezgetnek, valami mást próbálnak, ha az nem teljes szembeköpése korábbi önmaguknak. Itt szerencsére megmaradt az alapkoncepció, de ezzel a lemezzel biztos sok új rajongót fognak szerezni (lehet, hogy veszíteni is); ha úgy tetszik, egy kicsit populárisabb lett az anyag. Talán olyanokhoz is el fog jutni, akik nem annyira szeretik a vég nélküli cséplést. Nálam kapásból fellépett a dobogóra, a korábban már említett kedvenc albumom mellé, a második helyre.

Az új megközelítést szűk 53 percben lehet élvezni, az anyag tíz dalt ölel fel, amelyek egytől egyig kifejezetten élvezetes élményt nyújtanak. Egy kicsit olyan hatást kelt bennem ez a változás, mint amilyet annak idején a Satyricon keltett. Nem zeneileg, hanem hangulatban. Az album záró tételében, a Womb of Violence-ben azért még megmutatják, hogy kik is ők valójában. Rendesen felcsavarják a szőnyeget, és zúznak még egy jóízűt a végére…

Az előző lemezük óta eltelt öt év, és tavaly érkezett hozzájuk két új tag is, egy gitáros és egy bőgős – lehet, hogy ők hozták a változás szelét. Nornagest egy interjúban úgy definiálja mindezt, hogy erőteljes lett a váltás, de nem drasztikus. Mindenki döntse el maga, hogy számára mennyire elfogadható ez. Az új anyaggal mindenesetre kiadót is váltottak, a Season Of Mist-nél jött ki a lemez. Szövegviláguk maradt az okkult témák birodalmában, egy kicsit költőibb megfogalmazásokkal.

Összegezve azt mondanám, hogy idén egy nagyon izgalmas, bizarr atmoszférájú koronggal örvendeztetett meg minket az Enthroned. Még az is lehet, hogy behozom majd a lemaradásom, és kikacsintok hozzájuk egy koncert erejéig, és persze belga sört vedelni… 🙂 Pontot levonni nem igazán van miért, úgyhogy ötből ötre értékelem őket!

A szerző: Atter-M13 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

2 hozzászólás

  1. Ez a társulat is a teljesen feleslegesen létező, tucatblack metal bandák táborát gyarapítja. Korai anyagaikat ismerem, de ötlettelenségük és megkülönböztethetetlen dalaik miatt gyorsan leszoktam róluk. Másrészt, mi szükség lenne rájuk, ha van Marduk is?

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*