Cult of Sorrow: Invocation of the Lucifer (2019)

Egy-két hónappal ezelőtt, 2014-es bemutatkozó anyaga, a négyszámos Cult of Sorrow EP révén találkoztam először a csapat zenéjével, és mivel tetszett a minőségi, Black Sabbath-gyökerű muzsika, tovább folytattam volna velük az ismerkedést. Ám mivel első nagylemezükhöz, a 2017-es Ascension-höz mind ezidáig nem jutottam hozzá (az együttes bandcamp-oldalán persze meghallgatható az anyag), arra gondoltam, sebaj, hamarosan érkezik a második album. Kellemesen meglepődtem, ugyanakkor némileg meg is hökkentem azon, hogy a szeptember 20.-i hivatalos megjelenés helyett már augusztus első felében élvezhettem az új dalokat.

A véletlenek játékának köszönhető, hogy nem sokkal a Bloody Hammers-lemezkritika után egy szintén amerikai, a 2010-es évek elején alakult okkult doom banda idei albumáról írok. Ráadásul a CoS tényleg azt az old school (ahogy ők írják, vintage), Black Sabbath-iskolás, gyilkos riffekre épülő muzsikát nyomatják, amit a Pentagram, a Saint Vitus, a Count Raven vagy éppen az Electric Wizard – tiszta, viszonylag magas fekvésű énekhanggal, ahogy azt Ozzy-tól megszokhattuk.

Az Ohio állambeli Cincinnati-ből származó csapat története 2012 őszén kezdődött, amikor az énekes-gitáros Jerry Lovett megírta az első négy dalt, pusztán azzal a szándékkal, hogy aztán néhány barátjával rögzítse azokat. „A következő év nyarán meg is találtam ezeket a társakat a gitáros Pete Contreras, a bőgős Joe Owen és a dobos Bobby Smith személyében – meséli a frontember. – 2013 őszén vonultunk stúdióba, és mivel mindannyian élveztük a közös munkát, azt gondoltam, elég jó kis zenekar lennénk így négyen. Így vált a Cult of Sorrow mindannyiunk első számú szabadidős projektjévé.”

Tegyük hozzá, a zenésztársak nem teljesen ismeretlenek egymás számára, hiszen a gitárosok gyerekkori barátok voltak, a dobos pedig több mint tíz évig játszott együtt Contreras-szal egy korábbi formációban.

Saját megfogalmazásuk szerint dalszövegeik ideológiai háttere a gnosztikus luciferianizmus, ami szerintem szimplán sátánizmust jelent. Állandó színpadi kellékük a nagy fordított kereszt, lemezborítóikon rendre feltűnik a hosszú szarvú kecskebak, pólóikon a csúcsával lefelé mutató pentagramma. Zenéjük nem black metalosan, vicsorgóan gonosz, de azért így is sötét, baljós hangulatot áraszt.

Az új album dalainak túlnyomó többségét Lovett komponálta, egyedül a The Mirror zenéjét jegyzi a basszusgitáros Owen, aki itt-ott a dalszövegekbe is besegített. Ezzel kapcsolatos aktualitás, hogy bőgős ez év márciusában távozott a csapatból, a helyére Nate Bid került.

Nyelvtanilag érdekes a lemez címe: Lucifer neve elő bekerült egy névelő, mintha az alvilág ura nem élőlény, hanem tárgy vagy fogalom lenne (vesd össze a Venom At War with Satan-jével vagy a Trouble The Fall of Lucifer-jével).

Az album nyolc dalának meghallgatása bő 42 percet vesz igénybe. A számok átlagos játékideje 5-6 perc között van, és ezen nem is nagyon nyúlnak túl. Az albumot nyitó Come Infernal-lal máris egy sátánista szeánsz kellős közepébe csöppenünk; meggyőző az alapriff, a refrén pedig a lemez egyik leginkább visszaidézhető momentuma. Jó kis Trouble-ös döngölést hallunk a Shaman-ban, ahogy az ezt követő Invocation-ről is Bruce Franklin-ék jutottak eszembe. Ami kifejezetten tetszik, hogy két gitárral nyomják ezt a muzsikát, a szólamok így szépen egymásra épülnek, színesítve ezzel a hangzást és magát a zenei élményt.

A Witch Dance-nek is ügyes, dallamos „refrénje” van, bár ezeket a sorokat nem érzem igazi refrénnek, mint inkább a verzefolyam hangsúlyos pillanatainak. A bölcsen bólogató Souls of the Damned egy orbitális Sabbath-riffel nyit; ha Ozzy énekelné, akár a birminghami veteránok legutóbbi anyagát is helyet kaphatott volna. Az ezt követő Burn verzéit viszont mintha tényleg a Madman adná elő, és ez egyben a lemez legtempósabb tétele is. A Satan’s Eyes ritmikája megint a Trouble-t idézi, az anyagot záró, leginkább belassult (és betépett) The Mirror pedig – sajnos – egy az egyben Iommi-ék első korszakát.

Az anyag alapvetően kellemes hallgatnivaló, kompakt egész – két kisebb problémám van vele. Az egyik, hogy bár nyilván nem akarnak teljes mértékben Sabbath-kópia lenni, a hangzás és a riffek hasonlósága azért itt-ott egy meglehetősen zavarba ejtő. A másik, hogy hiába jók az alapok, valahogy nincsenek igazán emlékezetes nóták, megjegyezhető refrének. A klub-szinthez ez talán elég, a nemzetközi áttöréshez viszont kevés.

Gyűjtők számára jó hír lehet, hogy az eddig függetlenként tevékenykedő zenekarral az új lemezre a Black Doomba Records kötött szerződést, aminek köszönhetően az anyag bakeliten is meg fog jelenni.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*