Corrosion Of Conformity: Deliverance (1994)

Tegnap volt éppen negyedszázada, hogy napvilágot látott Woody Weatherman-ék negyedik nagylemeze, amely nemcsak az én kedvencem tőlük, hanem albumszavazásunkon is a legnépszerűbb C.O.C-anyagnak bizonyult, ráadásul megszületése az együttes történetében is sorsfordítónak bizonyult.

A zenekart az észak-karolinai Raleigh-ben alapította a mai klasszikus felállás háromnegyede, a gitáros Weatherman, a bőgős Mike Dean és a dobos Reed Mullin, illetve az énekes Benji Shelton. Hardcore punk csapatként indultak, amivel nemzetközi szinten nem sok vizet zavartak, plusz a belső kohézió sem volt meg a bandában: első három kiadványuk mindegyikén (Eye for an Eye – 1984, Animosity – 1985, Technocracy EP – 1987) más énekes állt a mikrofon mögött.

Utóbbi anyagon már némi crossover thrash hatás is tetten érhető, az első radikális változás viszont csak azután következett be, hogy a Technocracy megjelenésének évében előbb Mike Dean, majd a frontember Simon Bob Sinister is távozott a fedélzetről. A basszusgitáros helyére – még ’87-ben – Phil Swisher-t igazolták. Énekest a Flipside fanzine-ben megjelentetett hirdetésben kerestek, mondván, egy James Hetfield- vagy Ozzy Osbourne-szerű torokra lenne szükségük. Így találtak rá ’89-ben Karl Agell-re. Plusz hangzásuk vastagítása érdekében ugyanebben az esztendőben egy második gitárost is bevettek, ő volt Pepper Keenan, akinek érkezésével létrejött a zenekar történetében rendhagyónak számító ötös felállás.

Ez a kvintett készítette a Relativity Records égisze alatt 1991-ben megjelent Blind albumot, amely súlyosabb hangzásával, thrash/groove metaljával, nem utolsó sorban pedig a Vote with a Bullet című nótával a média és a szélesebb közönségrétegek ingerküszöbét is átütötte. A dalt rendszeresen játszotta az MTV, a lemezből pedig csak az Egyesült Államokban negyedmillió példány talált gazdára.

A helyzet pikantériája és a hamarosan beinduló, újabb változások kovásza volt, hogy a csapat első nagy slágerét nem Agell, hanem Keenan énekelte fel. Már elkészültek a következő album, a Deliverance nótái, és éppen stúdiózásra került volna sor, amikor felmerült, hogy az új zenékhez abszolút nem passzol a frontember hangja, és dalszövegei sem ütik meg a kívánt mértéket. Így aztán megváltak tőle, s őt hamarosan a basszusgitáros Swisher is követte.

Dean, Mullin, Weatherman, Keenan

Utóbbi nem okozott komoly fejfájást a tagoknak, mivel Mike Dean, amikor hallotta az új dalokat, jelezte, hogy ismét szívesen csatlakozna a zenekarhoz. Az énekesi posztra azonban meghallgatásokat tartottak, és a többedik sikertelen kör után Dean feltette a kérdést Keenan-nek: „Miért nem te énekelsz? Hiszen a szövegeket is te írod, és már a Vote With a Bullet-tel is bizonyítottál.” Így lett végül a ritmusgitáros a C.O.C. frontembere, és alakult ki az együttes klasszikus felállása.

Izgalmas időszak volt ez a banda számára. Ezerrel tombolt a grunge-láz, ők pedig nemcsak a trendekkel mentek szembe, hanem az előző album zenei világától is eltávolodtak. A csaknem két évig tartó dalszerzési időszak és a felvételek során maximálisan teret engedtek egykori hatásaiknak, alámerültek az őket inspiráló csapatok – többek között a Black Sabbath, a Grand Funk Railroad és a Lynyrd Skynyrd – zenei világába. Így született meg az a mélyre hangolt, a korábbiaknál jóval lassabb, southern rock-ízű, helyenként blues-os muzsika, ami a mai napig Pepper-ék sajátja.

Mielőtt magukról a dalokról szót ejtenék, még annyit, hogy a csapat nem a Relativity gondozásában szerette volna megjelentetni az anyagot: a kiadó hip-hop bandákat favorizált, Mullin-ék pedig magasabbra törtek, mint ahová a cég el tudta volna juttatni őket. Kérték, hogy engedjék el őket, de a kiadó ebbe nem ment bele. Nem kisebb név akart szerződést kötni velük, mint a Columbia, de a Relativity-vel folytatott tárgyalások során ők sem jártak sikerrel. A gordiuszi csomót végül a Columbia anyacége, a Sony vágta át, amely – állítólag kizárólag azért, hogy rátehesse a kezét a Deliverance-re – egyszerűen felvásárolta a C.O.C. addigi kiadóját. Így kerülhettek Weatherman-ék 1993-ban a Columbia-hoz.

Úgy emlékszem, a Deliverance is szerepel azon a viszonylag rövid listán, amelyre kedvenc lemezeimet írtam össze. Annyiban azonban árnyalnom kell a képet, hogy a dalok általános színvonala, vagy legalábbis tetszési indexe alapján vannak ennél jóval homogénebb, egyöntetűen zseniálisabb albumok is. Ha sorrendet kellene állítanom az ezen a korongon hallható nóták között, a nagy favorit Albatross például biztos nem kerülne be az élmezőnybe. Kétségtelenül fifikás hangszeres játékot hallunk benne, Pepper érzéssel énekel, az egésznek van egyfajta jam-jellege, számomra viszont – talán éppen ezért – túl vontatott ez a szerzemény.

Nem úgy a másik kislemez-siker, a feszes, szaggatott alapriffjével beindító Clean My Wounds, amely nálam a dobogó legfelső fokára kívánkozik. Kettes számú kedvencem a súlyosan, fájdalmasan szép Seven Days, ami ügyesen vált sebességet a végére. A harmadik gyönyörűség pedig a steel gitár hangjával (Bruce Smith vendégjátékával) bűvölő Shelter:

„…now you’re leaving
Tell me whose heart is bleeding
So once in awhile you’d be better listening to the fools for a change”

Nekem az anyag hangulatos, instrumentális intermezzói is tetszenek. Három is van belőlük (Without Wings, Mano de Mono, #2121313), és mint azt Keenan egy interjúban elmesélte, keletkezésüknek nagyon prózai oka van. Előre kifizették a stúdióidőt, amiből Agell kirúgása után még jó néhány óra állt a rendelkezésükre. És mivel a pénzt nem kaphatták vissza, igyekeztek valami hasznos dologgal eltölteni a maradék időt. Abban a pillanatban még nem tudták, mi lesz ezeknek a szösszeneteknek a sorsa, utólag viszont mindenki zseniális húzásnak gondolta a normál hosszúságú nóták közé történő beillesztésüket. Én azt gondolom, nemhogy nem törik meg a zene lendületét, hanem még színesebbé teszik a dalcsokrot, és mintegy felvezetik az utánuk következő tételeket.

Lendületesen nyitja az albumot a zabolátlan csikóként vágtató Heaven’s Not Overflowing, amelynek tempóváltása a nagy ősök (konkrétan a Black Sabbath) szellemét idézi. Súlyosan döngöl, jól lehet bólogatni a Broken Man-re, és hasonlóan hipnotikus a mantrázó címadó nóta, amelyben Mike Dean is dalra fakad, és amelyben ismét hallunk egy zseniális tempóváltást. A Señor Limpio elmegy, de nagyjából ennyi a középmezőny.

A verzéivel a régi, punkos időket idéző My Grain, a torzított énekes Shake Like You és a gyöngylapátolás közben a Deep Purple Smoke on the Water-jét fütyülő Pearls Before Swine (mindhárom az anyag második felében hangzik el) viszont nálam a felejthetőbb pillanatok közé tartoznak. (Persze ez utóbbiak még így is emlékezetesebb nóták, mint egyik-másik későbbi Corrosion Of Conformity-korong dalai.)

Ami számomra – a fajsúlyos szerzemények mellett – az anyag legnagyobb ajándéka, az a sokszínű, a legváltozatosabb hangokon megszólaló gitárjáték. Hallgassunk csak bele a Clean My Wounds-ba vagy a Broken Man-be! A másik pedig, ami innentől a C.O.C. muzsikájának védjegyévé vált, az Pepper karakteres, kissé füstös hangja.

Ma már látjuk, a Deliverance lett Weatherman-ék legsikeresebb albuma. Ennek már akkor rögtön megtapasztalhatták a pozitív hatását, ugyanis a Metallica ’95-ben meghívta őket előzenekarnak a doningtoni Monsters Of Rock-on adott koncertjére. Valószínűleg innen datálódik a két frontember barátsága, amelynek első gyümölcse James Hetfield vendégszereplése volt a következő C.O.C. album, a ’96-os Wiseblood Man or Ash című dalában. A második pedig, amikor 2003-ban a Metallica Pepper-t is meghívta arra a meghallgatásra, amelyen a távozó Jason Newsted utódját kívánták megtalálni.

Érdekes belegondolni, mi történt volna, ha Keenan lesz a Metallica basszusgitárosa. Valószínűleg ugyanaz, mint ami 2006-ban, amikor Pepper a Down miatt hagyta ott a C.O.C.-t: Dean ragadja magához a mikrofont, és a csapat visszatér hardcore-os gyökereihez. (Vagy mi lett volna, ha ’93 után is Karl Agell marad a banda énekese? Újabb, a Blind-hoz hasonló thrash/groove-anyagok születnek? Azokkal ért-e volna el ekkora sikereket a zenekar, mint a Deliverance-szel? Nem hiszem.)

A Wiseblood albumot még nagyon szerettem, onnantól viszont fokozatosan fakult számomra a csapat teljesítménye. A Keenan nélkül a kétezres években készült két lemezt nem nagyon hallgatom, számomra mindig is ő marad a C.O.C. frontembere. A visszatérését ünneplő No Cross No Crown viszont csalódást okozott, többet vártam tőlük. És a videókon látott, közelmúltbeli koncertrészletek sem győztek meg: Pepper mintha megfáradt volna, a hangja kevésbé karakteres, szűkebb spektrumon mozog, Mullin-t pedig a csapat dobtechnikusa, John Green „helyettesíti” (miközben hivatalosan már csak háromtagú a csapat).

Ezzel együtt az elsők között lennék, aki jegyet vesz egy budapesti Corrosion Of Conformity-koncertre. A Deliverance pedig örök kedvencem marad.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*