Bloody Hammers: The Summoning (2019)

Milyen zenére számítanál egy Bloody Hammers nevet viselő együttestől? Én epikus heavy/power metalt vagy valamiféle skandináv pörölylengetést vártam – persze nem azt kaptam. Műfaji besorolása szerint okkult doom metal, legalábbis, ami a csapat új albumán hallható, és ehhez a skatulyázók még óvatosan odabiggyesztik, hogy „rock”. Okultnak okkult, legalábbis a szövegek tematikája, a muzsika azonban ennél nehezebben behatárolható.

Először is, egyáltalán nem doom: a középtempó dominál, de a gyorsabb témák sem idegenek a bandától. Ők maguk olyan elődöket említenek inspirációként, mint a Black Sabbath, Alice Cooper, David Bowie, Arthur Brown, a Sisters of Mercy, vagy Nick Cave & the Bad Seeds. A netes metal enciklopédia pedig többek között olyan csapatokkal rokonítja őket, mint a Ghost, az A Pale Horse Named Death és az Uncle Acid and the Deadbeats. Elég nagy katyvasz, nem? Én azt mondanám, a Véres Pörölyök a ’80-as évek hard rockjára építkezve játsszák pszichedelikus szintetizátorfutamokkal átitatott, erősen dark-os hangzású és hangulatú muzsikájukat.

Az észak-karolinai Charlotte városából (stílusosan az állam Transylvania megyéjéből) származó csapat 2012-ben alakult, és az idei már az ötödik nagylemeze, plusz tavalyelőtt egy EP-t is megjelentetett. A formációt tulajdonképpen két muzsikus alkotja: az énekes, gitáros, basszusgitáros Anders Manga, illetve a billentyűs hangszereket megszólaltató hölgy, Devallia. Kezdetben ütősük is volt, ám jó ideje a dobtémákat is a frontember játssza fel (vagy dobgép szolgáltatja). Vendégmuzsikusként a stúdióban és a színpadon a sejthetően magyar származású Zoltan Von Bury segíti ki őket, és a koncerteken bizonyára egy ritmusfelelősre is szükségük lehet.

Manga ezt mondja az új albumon hallható muzsikáról: „Amikor legkorábbi hatásaimra gondolok, azt kell mondanom, hogy a horrorfilmek legalább olyan fontos szerepet játszottak az életemben, mint a zene, és a kettő gyerekkorom óta összeolvadt a fejemben. A ’80-as évek elején, amikor kölyök voltam, késő este ment a tévében egy showműsor, Shock Theatre címmel, amelynek keretében olyan horror-filmvígjátékokat vetítettek, mint a Dr. Phibes Rises Again vagy a Children Shouldn’t Play With Dead Things. Ezzel egy időben pedig egy másik csatornán zenei videókat játszottak, többek között Ozzy Osbourne-tól, az Iron Maiden-től és Alice Cooper-től, amelyek teljesen kiakasztották a tanárainkat és a helyi egyházak vezetőit, akik igyekeztek eltiltani bennünket ezektől a ’sátáni’ dolgoktól.

Amikor a The Summoning dalait írtam, gondolatban visszautaztam azokba az évekbe. Az album – mind zeneileg, mind pedig szövegileg – egyfajta főhajtás azok előtt a varázslatosan hátborzongató emlékek előtt. Micsoda idők voltak, amikor a paranoiás szülők azt gondolták, hogy a kölykeik agymosáson mentek át, és valahol az erdő mélyén a Sátánt imádják!”

Szűk háromnegyed órában 10 szám pörög le, a leghosszabb is alig több mint ötperces. A leglomhább tempójú a Sabbath-os riffel gyaluló Condemned, The Prisoner, ennek egyes gitárdallamai azonban egy kicsit western-esek, úgyhogy ez sem egy tipikus doom-os darab. A másik végletet az albumot záró Unbreakable képviseli, amiben a kétlábdob is pörög rendesen. Manga tisztán csengő, tenor énekhangja mögött az egyes hangszeres szólamok is szépen elkülönülnek egymástól; a nótákat hallgatva többször is a Sisters of Mercy és a One Second–Host–Believe in Nothing–Symbol of Life korszakos Paradise Lost jutott eszembe, de dallamvilágát tekintve a Bloody Hammers tényleg nagyon hasonló zenét játszik, mint a Ghost, annál azonban sötétebb, komorabb, fájdalmasabb az összhatás. Viszont, ahhoz képest, hogy okkult témákat dolgoz fel, a zene hangzását és hangulatát tekintve sem „gonosz”. Devallia ujjai alatt a billentyűs hangszerek sokszor úgy szólnak, mint egy éteri kórus. A dark-gót sztenderdekhez képest talán csak a gitár harapósabb egy kicsit, de itt éppen ez a jó.

Bevallom, az első egy-két hallgatás után még azt mondtam, oké, nem rossz, de ez nem igazán az én zeném, talán nem is való a Rattle Inc. hasábjaira. A nyitó, lassan galoppozó ritmusú Let Sleeping Corpses Lie refrénje volt az, ami miatt mégis lehorgonyoztam ennél a lemeznél, és mostanra eljutottam oda, hogy úgy érzem, nincs rossz dal az albumon.

A legdurvább riff a Fire in the Dark-ban dörren meg, a verzék alatt viszont elég szellős a zene, csak a dob és a basszus szól. A legerősebb Paradise Lost-utánérzésem a sejtelmes, hangulatos The Beast Is Coming Out hallgatása közben volt. Az anyag legnagyobb slágere azonban kétségtelenül a már-már popos dinamikájú Welcome to Darkness – amit egyébként szintén jegyezhetnének Holmes-ék. A tempós Tales That Witness Madness-szel tovább folytatódik a bombasztikus refrének sora – nálam ez szintén dobogós nóta. A már említett Unbreakable pedig a zenei mérleg fémes serpenyőjébe pakolja a súlyokat.

Nálam ezért a teljesítményért bizony maximális pontszám jár. Már indulok is a duó újabb albumáért! 🙂

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*