Warlord: And the Cannons of Destruction Have Begun… (1984)

35 évvel ezelőtt jelent meg a Los Angeles-i Warlord első nagylemeze, And the Cannons of Destruction Have Begun… címmel. Ennek kapcsán, úgy gondolom, érdemes néhány szó erejéig megemlékezni erről a heavy/power metal legendáról, illetve magáról a lemezről, amely nem éppen hétköznapi körülmények között látott napvilágot. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk az előzményeket!

A zenekar 1980-ban alakult, és a Warlord név gyakorlatilag a kezdetektől fogva egyet jelent William J Tsamis gitárossal, azonban van egy állandó, hűséges fegyverhordozója is, mégpedig Mark Zonder dobos személyében. Ők ketten azok, akik a formáció valamennyi hangzóanyagán szerepelnek. A fiúk a megalakulás után nem sokat tétlenkedtek, 1981-ben két demót is felvettek, az elsőt még instrumentális formában, a másodikhoz azonban már sikerült énekest is találniuk, név szerint Jack Rucker-t.

Amikor tudomást szereztek róla, hogy Brian Slagel tető alá hozott egy metal zenére szakosodott lemezkiadót, illetve készül ott egy friss zenekarokat bemutató válogatáslemez Metal Massacre címmel, a banda tagjai azonnal felvették a kapcsolatot Slagel-lel. A legenda szerint Brian-nek elég volt pár másodpercet hallani a Winds of Thor című dalból ahhoz, hogy helyet ajánljon nekik a válogatáson. Ezek után a Warlord a második és a harmadik Metal Massacre kiadványon is szerepelhetett egy-egy dallal.

A zenekar meglehetősen pozitív kritikákat kapott, kezdett jól csengeni a nevük. Ez idő tájt a csapat kialakított maga körül egy titokzatos imázst, ennek részei voltak az apokaliptikus, misztikus, helyenként keresztény lelkületű dalszövegek, illetve az is, hogy a zenekar tagjai mind álneveket vettek fel, így lett Bill Tsamis Destroyer, Mark Zonder Thunder Child, Jack Rucker Damien King, a menet közben csatlakozó Diane Kornarens pedig a Sentinel nevet kapta. 1983-ban ez a felállás vette fel a zenekar első, hatszámos minialbumát, Deliver Us címmel. A felvétel mindössze 800 dollárba került, nem is voltak különösebben megelégedve a hangzásával, pedig egyáltalán nem lett rossz, pláne, ha az évszámot is figyelembe vesszük. Az EP sikeresnek bizonyult, a helyi rádiókban népszerűek lettek a dalaik.

A Deliver Us EP kiadása után új énekesük lett, Damien King II, valódi nevén Rick Cunningham, illetve basszusgitárosként csatlakozott hozzájuk Dave Watry, aki az Archangel nevet kapta a Warlord-keresztségben. A Lost and Lonely Days kislemezen mar őket hallhatjuk. Miután a zenekar felállása végre megszilárdulni látszott, eljött az első nagylemez ideje is. A csapat azonban érezte, hogy a zene, amit játszanak, nem igazán illeszkedik az akkoriban tomboló L.A. glam/pop metal vonulatba, ezért úgy gondolták, hogy valahogyan ki kell törniük, fel kell hívniuk magukra a figyelmet. Ezt elég sajátos módon képzelték el: készítenek egy koncertvideót, amin előadják az akkori repertoárjuk legjavát, a hanganyagot pedig külön lemezként kiadják.

Akkoriban a zenekarok általában csak egy-egy dalhoz forgattak videót, teljes koncertfelvételt nem igazán volt még divat kiadni, pláne nem egy olyan csapattól, amelynek csupán egy EP volt a tarsolyában. A fiúk azonban mégis látták ennek a létjogosultságát. „Akkoriban ugyebár még nem volt internet, mi pedig tudtuk, hogy nagyon is európai stílusú a hangzásunk, nem olyanok vagyunk, mint a Ratt vagy a Mötley Crüe, vagy akármelyik itteni banda – nyilatkozta utóbb Mark Zonder. – Úgy gondoltuk, ha forgatunk egy videót, ami bemutatja a zenekar koncepcióját, hogy mit is csinálunk, és ez eljutna az európai metalosokhoz, akkor, mondjuk, egy turné is összejöhetne odaát, ami nagyszerű lenne. Emlékszem, nekem is mennyire tetszett, amikor láttam az UFO zenekart Don Kirschner show-jában. Úgy voltam vele: ez a legklasszabb dolog a világon! Akkoriban még nem voltak videófelvevők, így ha nem láttad, amikor leadták a tévében, akkor talán örökre lemaradtál róla. Tudtuk, hogy az emberek szeretnék látni a bandákat, ezért vettük fel a videót a Raymond Theater nevű helyen.”

„A szüleimtől kértem kölcsön, hogy meg tudjuk csinálni – mesélt a korabeli részletekről a dobos. – Sajnos, nem tudtuk totálisan élőben felvenni, mert elég szűkös költségvetéssel dolgoztunk, és így kizárt volt, hogy egy megfelelő minőségű élő hangzást sikerüljön rögzíteni. Mindössze ötezer dollárunk volt az egészre. A kamerákat is néhány haverom kezelte, akik nem igazán tudták, hogy mit csinálnak. A Raymond Theater, ahol a felvétel készült, egy remek hely volt, mi magunk is sok bandát néztünk meg ott akkoriban. A Metal Blade végül úgy döntött, hogy kiadják a videót, mivel volt egy hozzá tartozó hanganyag is. A lemezborítóra is egy olyan kép került, ami a forgatáson készült.”

A zenekarvezető Tsamis így nyilatkozott a videó kapcsán: „Akkor indult az MTV, és a zenekarok (amelyek egyébként mind komoly kiadóknál voltak) elkezdtek videókat készíteni. Hadd legyek nagyon őszinte: akkoriban eléggé kiábrándított a dolog, mert úgy láttam, hogy az emberek már inkább nézik a zenét, nem pedig hallgatják. Egy kissé pesszimistán láttam a dolgot, mert úgy éreztem, hogy az MTV lebutítja a zenét azzal, hogy a vizualitást helyezi előtérbe. De ez csak az én személyes véleményem, ami a mai, YouTube-korszakban már igencsak vitatható. Mindezek ellenére, egy Warlord videó felvétele jó ötletnek tűnt, de úgy, hogy akkor már ne csak egyetlen dalhoz forgassunk klipet, hanem egy teljes koncert kerüljön felvételre.”

A 2014-es újrakiadás borítója

„Amikor végeztünk a forgatással, eléggé féltünk a végeredménytől, mert folyamatosan problémák voltak a kamerákkal, a filmes gárda sem állt a helyzet magaslatán, de végül a videó vágásánál Mark és én kihoztuk belőle a maximumot – folytatta a gitáros. – Úgy gondoltuk, ez a koncertvideó több dologra is jó lehet: egyrészt meg tudnánk mutatni egy komolyabb kiadónak mint referenciát (akkoriban még a fő céljaink között volt egy multi kiadós szerződés bezsebelése), másrészt el lehetne juttatni az akkoriban már elég szépen formálódó rajongói bázisunkhoz is. Őszintén szólva, sikerült is elég sokat eladni belőle.”

A koncertvideó végül And the Cannons of Destruction Have Begun… címmel jelent meg, és vele egy időben, ugyanezzel a címmel került a boltokba a Warlord első nagylemeze is. Keletkezésének furcsa körülményei miatt számos tévhit terjedt el az albummal kapcsolatban, például sokan úgy tudják, hogy a videón egy valódi koncert látható, és annak az élőben rögzített hanganyagát tartalmazza a lemez. Tsamis azonban több interjúban is világossá tette, hogy az album egy rendes stúdiófelvétel, és végül ezt használták hangként a videóhoz, vagyis pont fordítva történt a dolog.

Külön pikantériája még a lemeznek, hogy bár ez a zenekar első hivatalos albuma, a rajta hallható dalok közül négy már szerepelt a Deliver Us EP-n, kettő a Lost and Lonely Days kislemezről került ide, a Soliloquy pedig már hallható volt a második demón, persze ezek a dalok mind újra fel lettek véve egy egységes hangzással. Akárhogy is nézzük tehát, ténylegesen új szerzemény csak egy van az albumon: az MCMLXXXIV című instrumentális tétel. Ezek a tényezők már önmagukban elegendők lennének egy obskúrus kult-státusz kivívásához, szerencsére a lemezen hallható dalok minősége az, ami a mai napig emlegetett klasszikussá érlelte az albumot.

A lemezt egy apokaliptikus világképet felvázoló monológ vezeti fel, ami rögtön meg is alapozza az albumot végig átható emelkedett hangulatot. Nem sokat kell várnunk, hogy a fiúk belecsapjanak a Lucifer’s Hammer című alapvetésbe. Rendkívüli dinamikával gördül a dal, érződik, hogy a két alaptag, Tsamis és Zonder ekkorra már jól összeszokott párost alkotott. Mark lábdob-technikája külön említést érdemel. A refrénben hallható „The hammer will fall on you!”szófordulat egy jól ismert svéd zenekarnak is inspirációval szolgált a névválasztás során. Úgy gondolom, mindenki sejti, hogy kikről van szó. 🙂

A Lost and Lonely Days már a kezdő dallamokkal elvarázsolja a hallgatót, azonban amikor Cunningham elkezd énekelni, azonnal örökre belénk vésődik a dal. A nóta közepén hallható kiállás, azokkal a fantasztikus riffekkel egyszerűen leírhatatlan. Tökéletes szerzemény, minden hangja arany. Ahogy a lemez többi része is.

A Black Mass egy újabb okkult hangulatú darab, lassan tekeredő gitártémákkal, remek dallamokkal. Meglehetősen elborult szám, jobbnál jobb riffekkel fűszerezve. A Soliloquy szintén egy komor tétel, amelynek témája a magány, ennek megfelelően a zene is melankolikus hangulatban csordogál. A billentyűs témák meghatározó szerepet játszanak a dalban, szomorúságukban is fület gyönyörködtető módon alapozzák meg a borús atmoszférát.

Az Aliens ismét a kemény oldalát mutatja a zenekarnak: középtempós, rendületlenül menetelő riffek uralják a dalt, Rick újabb felejthetetlen énekdallamaival megfejelve. Szintén hibátlan heavy metal mestermű. Az MCMLXXIV című instrumentálisban Tsamis megmutatja, hogy nem csak Malmsteen konyított akkoriban a klasszikus zene és a metal párosításához, majd rákanyarodunk a lemez leggyorsabb tételére, a Child of the Damned-re. Egy szélsebesen száguldó, speed metal-ba hajló dalról van szó, amelynek zenei előzményei valahol az Accept Breaker-jének a környékén keresendők, persze itt egy szárnyaló dallamokra képes énekessel megtámogatva. Örök érvényű klasszikus.

A lemezt záró Deliver Us-ra pedig végképp nincsenek szavak. Egy valódi himnusz, amit minden metal rajongónak hallania kell. Már a gitárriffek melódiáitól is könnybe lábad a szemünk, na de azok az énekdallamok! A verzék is hihetetlenek, de a refrén végképp mindent visz. Agyrém, hogy egy olyan zenekar, amelyik ilyen szintű dalokat tudott írni, képtelen volt kitörni a másodvonalból.

Hiába sikerült briliánsra a lemez, a Warlord napjai meg voltak számlálva. Nem sokkal a Cannons… megjelenése után megváltak Rick Cunningham-től, mert állítólag képtelen volt a megfelelő hangnemben énekelni. Ez az albumon hallható teljesítményén nem igazán hallatszik, bár a zenekar álláspontját alátámasztja az a tény, hogy Cunningham a Warlord után teljesen eltűnt a heavy metal világából. A csapat folyamatos énekes-problémákkal küzdött, állandó dalnok hiányában képtelenek voltak koncertezni. Ironikus módon, a videón látható „koncert” (amelynek felvétele közönség nélkül zajlott) volt egyben az utolsó fellépésük is.

Menet közben több énekessel próbálkoztak, többek között Rick Anderson-nal is (ő lett volna Damien King III), illetve az a Steve Fontaine is megfordult náluk, aki később egy turné erejéig a Uriah Heep sorait is erősítette. Mindkettőjükkel készültek demók is, amiket próbáltak eljuttatni a különböző multi kiadókhoz, ám folyamatosan süket fülekre találtak. Sikertelen próbálkozásaik sorozata, karöltve a koncertek hiányával, morálisan teljesen felőrölte a stagnálásba belefásult csapatot, és 1985-ben végül beszüntették ténykedésüket.

A Warlord feloszlása után a csapat két alapembere nem maradt inaktív zeneileg, Mark Zonder a Fates Warning soraiban találta meg a számításait, William J Tsamis pedig megalakította a Lordian Guard nevű, keresztény szellemiségű epikus metal formációját, amelyben az azóta sajnos elhunyt felesége volt az énekesnő.

1997-ben aztán némileg újra reflektorfénybe került a Warlord, ugyanis a Hammerfall nagy sikerű bemutatkozó lemezén, a Glory to the Brave-en feldolgozta a Child of the Damned című klasszikust. A két zenekar közti szimpátia odáig vezetett, hogy amikor a 2002-es év új Warlord lemezt hozott, a mikrofonnál nem más állt, mint Joacim Cans. Persze nem is a Warlord-ról beszélnénk, ha nem lenne egy kis csavar a történetben: az albumon csupán két új tétel kapott helyet, a többi csupa Lordian Guard- és korai Warlord-dal, újra felvéve. A zenekar ezzel a felállással végre koncertezni is tudott, ráadásul komoly sikerrel, azonban Tsamis-nak volt egy komoly balesete, amelyben megsérült a háta, és ez az esemény véget vetett az ígéretesen induló kooperációnak.

A következő nagylemezre ezúttal „csupán” tizenegy évet kellett várni: 2013-ban megjelent a The Holy Empire című alkotás, amelyhez az énekesi pozícióra sikerült előkeríteni az egykori Damien King III-at, Rick Anderson-t. Örvendetes módon, a lemez dalainak többsége valóban új, korábban sehol nem hallható szerzemény.

A zenekar utoljára 2015-ben adott magáról életjelet, amikor is megjelentették a The Hunt for Damien című lemezt, amelyen ismét egy új énekes mutatkozott be Nicholas Leptos személyében. Az album anyagát – a Warlord legszebb hagyományai szerint – kizárólag régi dalok újra felvett verziói képezik.

A csapat pályája során tehát többször is a körülmények áldozata volt, egy azonban biztos: sosem a zene minőségen múlott, hogy nem lett belőlük fényesen izzó üstökös a heavy metal világának egén. Ehelyett egy apró, de igenis jól látható állócsillagként tartjuk számon őket. Sokan talán a legszebbként is.

Ha esetleg vannak, akik még nem ismerik őket, azoknak mindenképpen érdemes pótolniuk ezt a mulasztást. Kezdésnek az idén éppen 35 éves And the Cannons of Destruction Have Begun… lemezt tudom ajánlani.

A szerző: Gabrielkiss15 publikáció
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*