Suicidal Angels: Years of Aggression (2019)

Ha furcsa felütéssel akarnám kezdeni a cikket, azt is írhatnám, hogy még meg sem hallgattam a Suicidal Angels új lemezét, máris tudtam, hogy a görögök idei anyaga is tetszeni fog. Nem, nem kapok jutalékot a srácoktól, de egész egyszerűen nem tűnt valószínűnek, hogy a négyesfogat hirtelen kísérletezgetésbe fog, annak érdekében, hogy tágítsa a műfaj határait, vagy elmozdul fúziós irányba, fúvósokat is bevonva a zenéjébe. És éppen ezért szeretem a bandát, mert velük vallom, hogy ami tökéletes, azon nem kell változtatni, ami készen van, azon nincs mit reformálni.

Márpedig a Nick – gitár/ének, Orfeas – dobok, Gus – gitár, Angel – basszus felállású csapat 2007 óta készíti a klasszikus thrash metal lemezeket. Semmi fakszni, semmi újítgatás, semmi köldöknézés, csak kőkemény, tisztességesen összerakott és magas szinten prezentált thrash metal. Az egymást követő albumok (Eternal Domination – 2007, Sanctify the Darkness – 2009, Dead Again – 2010, Bloodbath – 2012, Divide and Conquer – 2014, Divison of Blood – 2016) mind ugyanazt adják: brutális látványvilág (lemezborítók és merchek), kvintesszenciális thrash metal szövegek, és ennek megfelelő zene. A nagy elődökre építkező, de nem azokat majmoló, érett thrash metal-t hallunk, amin nem fog az idő, zaklatott, de fegyelmezett riffeket, és fogós, kántálós, az ember fejébe beleragadó refréneket.

Ilyen előzmények után ültem le meghallgatni (és kritikát írni) a Years of Aggression című legújabb korongot (na jó, csalok egy kicsit, mert a két kislemezt, a Born of Hate-t, illetve az Endless War-t már korábban magamévá tettem), és sejtettem, hogy nem kell rosszat írnom. A borítón démonokkal hadakozik a zenekar megszokott csontváz figurája, ami már sejteni engedte, hogy ezúttal sem virágzó cseresznyefákról vagy az örök szerelemről fognak szólni a dalok. És az egyes track-ek címe is (Endless War, Born of Hate, Years of Aggression, Order of Death) arra engedett következtetni, hogy kellemes szűk háromnegyed óra elé nézek.

Nos, továbbra sem akarok zsákbamacskát árulni, ezért elárulom, a várakozásaim teljes mértékben beigazolódtak; az indító Endless War rögtön sínre rakja a lemezt, a már említett kalapácsszerű riffek és a fogós refrén is teljesen a helyén van, semmi finomkodás. És így megyünk tovább, következik a másik kislemezes „sláger”, a Born of Hate: a képlet ugyanaz, néhány tempóváltás, de a kifutás ugyanaz. A címadó szerzemény lassabban kezdődik, de nincs ok az ijedtségre, a középtempós pusztításnak is megvannak a maga szépségei, elaludni nem fogunk.

Bloody Ground: újra egy tökéletes metal dalcím, lírai intró, hiszen ilyen is kell egy rendes thrash albumra. Lassabban kibomló gitártéma, nem kell félni, ebben az esetben sem veszünk el a lírában. Ez egy egészen komplex darab, kinyílik, mint a húsevő növény virága, és elkapja, aki túl közel merészkedik. A D.I.V.A címet viselő opusz számomra a lemez egyik legerősebb darabja, mindent magába sűrít, ami miatt szeretem a Suicidal Angels-t, és hát nem lenne nehéz összeírni a dal alapján, hogy mely zenekarok jelentették az inspirációt a görög srácok számára. Ami pedig a hab a tortán, hogy elég hasonló az ízlésünk.

From All the One: megint egy tipikus SA-dal, ahogy az Order of Death-ben sincs semmi különösen emlékezetes, egyszerűen csak jól megcsinált thrash metal, és nekem ennél sokkal több nem is kell. Főleg, hogy el is érkezünk a lemez egyértelmű csúcspontjához, a The Roof of Rats-hez: lüktető és kalapáló gitártéma, agresszív, ritmikus ének, feszes dobtempó, és a már többször említett kántáló, a korai Kreatort idéző refrén. Az albumot lezáró szám, a The Sacred Dance with Chaos is egy amolyan kötelező játék: 7:20 a hossza, akusztikus gitárintró, lassabb tempó, amolyan lírai thrash metal, nekem egy kicsit túlságosan hosszúra nyújtva, de aki komolyan veszi a zsánert, annak következetesnek kell lennie, és hát bizony a műfaj legnagyobbjai is írtak ilyen dalokat.

És itt van a kutya elásva: a Suicidal Angels nem talált fel semmit, nem a legnagyobb zenei újítók, igazából semmi olyan nem csinálnak, amit előttük ne csinált volna meg valaki, de ezzel a világon semmi baj nincs, a lemez (és a zenekar munkássága) tökéletes időutazás a klasszikus thrash metal időgépén, anélkül, hogy egy pillanatra is nevetséges lenne, vagy egyszerűen epigonná tenné az együttest. A fiúk azt a zenét tolják, amit a legjobban szeretnek, teszik mindezt nagy odaadással és magas színvonalon. Ezzel engem meg is vettek maguknak, amiért 4,5 csillag a jutalmuk. Várunk benneteket újra koncertezni!

A szerző: Majka5 publikáció
Majzik Ferenc Levente, a Brutal Metal/Pulling Teeth fanzine egykori szerkesztője, a ’80-as évek klasszikus thrash metáljának elkötelezett híve, civilben nagycsaládos jogász.

2 hozzászólás

  1. Tipikus tucat thrash metal. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Sosem értettem az irányukban mutatkozó lelkesedést.

    • Én komálom ezt a bandát évek óta, tök egyszerű Slayer féle thrash-t nyomnak, de mégis jók a számaik és nem húzzák el őket feleslegesen, mint néha az Exodus vagy az Overkill.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*