Rage: Secrets in a Weird World (1989)

Szinte minden puskaporomat ellőttem már Peavy-ék kapcsán, pedig nem is vagyok AKKORA Rage-fanatikus. Ám hiába írtam korábban, egy-egy kerek évforduló kapcsán a Perfect Man, az Execution Guaranteed és a Trapped! albumokról, méltattam a frissen megjelent Seasons of the Black nagylemezt és a Refuge tavalyi, Solitary Men című anyagát, nem tehetem meg, hogy szó nélkül hagyom kedvenc Rage-alkotásom harmincadik születésnapját. 🙂

Túl sokat, azt gondolom, nem is kell sztoriznom, csupán elhelyeznem a korongot az eddig felvázolt képben. Nos, az Execution… megjelenését követően Peter „Peavy” Wagner énekes-basszusgitáros búcsút intett addigi társainak (Rudy Graf és Jochen Schröder gitárosoknak, valamint Jörg Michael dobosnak), és új muzsikusokat toborzott maga mellé. Ekkor, 1987-ben jött létre a zenekar talán legklasszikusabb felállása; a Peavy, Manni Schmidt gitáros és Chris Efthimiadis dobos alkotta trió ezt követően zsinórban öt albummal örvendeztette meg a német heavy/speed/power csapat híveit (a hatodik reunion projektjük, a Refuge tavalyi anyaga volt).

Peavy a ’80-as évek végén

Már első közös lemezükön, az 1988-as Perfect Man-en rátaláltak arra a hangra, stílusra, amely onnantól a Rage sajátja lett, s amelynek köszönhetően rövid időn belül nemzetközi sikereket értek el. Ennek a muzsikának a gerincét a speed tempójú nóták, az ultradallamos refrének és a frontember jellegzetes orgánuma alkotta. Ennek a korszaknak a betetőzése lett a Secrets in a Weird World album, amelyet sokan a csapat legnagyszerűbb alkotásaként tartanak számon.

Gyorsan hozzáteszem, bármennyire is ütős dalcsokrokat hoztak össze egy-egy korongjukra Peavy-ék, teljesítményüket az esetek többségében nem éreztem kiegyensúlyozottnak, a dalokat egyenletes színvonalúnak: a nagy slágerek között mindig voltak tölteléknóták, amelyeket személy szerint egy-egy borzongást okozó nóta után a legszívesebben átugrottam volna. Ezen a lemezen ilyen a The Inner Search, a She és a Talk to Grandpa, de szerencsére ezek vannak kisebbségben, az album nem miattuk marad meg a hallgató emlékezetében. Ráadásul ezek is csak az ultramega slágerekhez képest tűnnek gyengébbnek, sok zenekar örülne, ha ilyen számokat tudna írni.

Már a hangulatos Intro (Opus 32 – Nr. 3, eredetileg az orosz zeneszerző, Szergej Prokofjev műve) is sejteti, hogy itt valami különleges előadásnak leszünk fültanúi. Kellemesen telt, kerek egész a hangzás: eszembe sem jut, hogy csupán három ember csap ekkora zajt. Peavy ekkor még a magasabb regiszterekben volt otthon; már-már hisztérikus hangja egyeseket talán irritálhat, de, mint mondtam, az előző évezredben ez volt a Rage első számú védjegye. Manni visszafogottan, ízesen szólózik, kifejezetten tetszik a játéka.

Az első bomba a kapkodós tempójú Make My Day képében robban: azt a hullámvasutazó refrént halljuk benne, ami már az előző lemez Supersonic Hydromatic-ját is ellenállhatatlanná tette. Ahogy ott az, itt ez az egyik kedvenc nótám. Az anyag két legnagyobb slágere, az Invisible Horizons és a Light into the Darkness nyilván nálam is a favoritok között van. Ezek a legjobb kivonatai, eszenciái a Rage életművének: sodró lendület, jó riffelés, fogós refrén, ráadásul előbbiben halljuk az album legjobb szólóját, utóbbinak pedig olyan jólesik üvölteni a refrénjét és együtt óóó-zni a vokállal…

A Distant Voices-ben is elsősorban a takaros szólót emelném ki, a sort záró, több mint 9 perces Without a Trace pedig a komplexitásával nyűgöz le. Sejtelmesen, álmo(dozó)s hangulatban indul, majd fokozatosan begyorsul. Tördelt ritmusokon át jutunk el az egészen magas sebességfokozatig, különböző tempók és témák váltják egymást, hogy aztán a középső, lebegősen utazó tétel után újra visszatérjen a korábbi száguldás. Jó pár Rage-anyagot ismerek, de nem emlékszem tőlük ilyen összetett nótára. A legjobban az tetszik, amikor – a nyolcadik perc környékén – az egyik dallamot a gitár együtt „énekli” Peavy-vel. Változatos, szórakoztató és zseniális.

Az egykori “elkövetők” ma, a Refuge tagjaiként (Peavy, Chris és Manni)

Az egy évvel későbbi folytatás (Reflections of a Shadow) már nem volt ilyen kiemelkedő: akadtak rajta jó számok, de nagyobb volt a tölteléknóták aránya. Az 1992-es Trapped! szintén a kedvenc Rage-lemezeim, az Enough Is Enough című nóta pedig a legnagyobb Peavy-szerzemények közé tartozik. A trió utolsó közös munkája akkoriban a ’93-as The Missing Link album volt, ami a maga idejében elment mellettem, talán mert egy kicsit besokalltam a zenekar stílusától, és új kedvencek után néztem. De mai füllel hallgatva az is egy nagyon jól sikerült anyag, ütős, bár a Secrets…-énél valamivel fakóbb dalokkal.

Az éppen ma 30 éves Secrets in a Weird World viszont semmit nem veszített frissességéből, ugyanolyan hatásos, mint születésekor, úgyhogy egyáltalán nem nosztalgiázás céljából veszem elő, és bármikor szívesen hallgatom. Köszönet érte Vectomi-nak, annak idején ugyanis tőle vettem át az anyagot kazettára. Ha valaki még csak most ismerkedne a csapattal, ezzel az albummal kezdje.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*