Pantera: Far Beyond Driven (1994)

Az amerikai Pantera együttes sosem tudta elfogadni azt a nézetet, amit a ’90-es évek első felében a média folyamatosan sulykolt, mégpedig azt, hogy a metal muzsikának leáldozott. Ők nem foglalkoztak a divattal, az MTV-vel és hasonló mainstream-dolgokkal, hanem megmutatták, hogy igenis mindig van/volt/lesz igény erre a zenére, és soha nem lehet leírni. Nekik volt igazuk. Ezt nem csak ők bizonyították be lemezeikkel, hanem az évtized második felében elstartoló sikeres Ozzfest-turnék, valamint az újhullámos heavy metal bandák is alátámasztották, hogy a fémzene sosem volt halott, az igazi rajongók kitartottak ennél a zenei irányzatnál, a divatemberek pedig jobb, ha lekopnak.

„Nagy utat” tett meg a banda a hetedik lemezéhez érve, a korai glam metal-os stílust fokozatosan egyre acélosabb burkolattal vonták be, így jutottak el a power metal-on keresztül a legdurvább thrash, groove metal-hoz. Ezen az albumon érték el a tetőpontot, nevezhetjük akár a zenekar legextrémebb művének is a Far Beyond Driven-t.

Már a nyitás sem egyszerű: „in medias res”, egyből az arcunkba kapunk egy olyan jobbegyenest a kíméletlen riffek, tempó és Phil Anselmo éneke képében, hogy csak pislogunk (Strenght Beyond Strenght). Szerintem a zenekar érezte, hogy nyeregben van, imádja őket minden metal-arc, így már bármit megtehetnek, akár a korszak egyik legdurvább lemezével is villoghatnak, ezért nem is szórakoztak sokat, kíméletlen metal zenével terhelték le hallójáratainkat. Ezen az albumon nincsenek többsoros refrének, dallamos témák, dúdolható ének, akusztikus betétek, csak döbbenetes Dimebag-riffek és néha egészen furcsa gitárhangok, mennydörgéssel felérő Vinnie Paul-dobjáték vaskos Rex-basszussal karöltve, valamint Anselmo torkából kirobbanó üvöltések, hörgések.

Elsőre el sem akartam hinni, hogy a Far Beyond Driven ennyire brutális lett, igaz, azt sem vártam, hogy újra lágyabb húrokat fognak pengetni, ám erre azért nem számítottam. Kellett is pár hallgatás, mire megbarátkoztam a lemezzel, mert nehezen adta meg magát, de megérte, mert az extrém metal egyik ékköveként csillog nálam a korong. Mondanom sem kell, hogy állat módon szól, ennél jobb hangzást képtelenség kikeverni, ami szintén óriási előnye a műnek.

Visszatérve a lemez elejére, a gyors nyitónóta után érkeznek azok a dalok (Becoming, 5 Minutes Alone), amelyeket a groove-ok, a nyakatekert riffek uralnak, és a tempó sem pörög fel a maximumra, viszont óriási húzásuk van. Különösen az utóbbit kedvelem nagyon, a vezér-riff elképesztően jó, nálam az egyik csúcs Pantera-téma. Az I’m Broken-be mintha egy kis blues-os, délies feeling is befészkelné magát: hiába no, csak nem tagadhatták le a fiúk, hogy honnan jöttek. Természetesen a bivalyerős gitár és Anselmo üvöltései miatt elsőre nem ezt gondolnánk, de mégis ott rejtőzködik ez a zenei irányvonal is, ha jobban kinyitjuk a fülünket.

Totál agya-hagyott a Good Friends and a Bottle of Pills, szerintem egy kicsit szórakoztatták magukat a srácok ezzel a nótával. A szöveg sem éppen bababarát, de teljesen ezt sem vehetjük komolyan. Mindenesetre így „nyugodtan” felkészülhetünk a következő dalokra, mert érkeznek sorra a jobbnál-jobbak. Mondjuk, a Hard Lines, Sunken Cheeks jó példa is erre, de az ezt követő Slaughtered sem piskóta. Lehet, hogy ismétlés, de ezekben is zseniális Dimebag-húrtépések hallhatók, amelyek egyszerűen utánozhatatlanok. Szaggatott, formabontó zenei megoldások tarkítják a 25 Years-t. Egy kicsit nyugisabb a dal, de azért ezzel sem a slágerlistákat célozták meg. Érdemes jól odafigyelni, nemcsak a gitárra, hanem a remek dob-basszus összjátékra is, mert ilyen finomságokat sehol máshol nem találunk.

Szintén egy hatalmas riff-özönnel indul a Shedding Skin, és hoppá, mégis van egy kis torzítatlan gitárharmónia a nótában, de csak azért, hogy fokozza a feszültséget. Na, egy kicsit a gázpedált is újra megtalálták Vinnie-ék a Use My Third Arm-ban, de a rengeteg (sebesség)váltás itt sem idegen jelenség. A Throes of Rejection elején megint a ritmusszekció brillírozik, hogy utat mutasson Dimebag remekbe szabott ujjgyakorlatainak. Phil meg úgy üvölt, mint akit nyúznak, ám ide ez kell, puhánykodásnak itt nincs helye. De nehogy azt higgyük, hogy erre a lemezre elment a hangja, és nem tud énekelni, mert az album végére meghagyták nekünk a Planet Caravan-t a Black Sabbath-tól, amit zseniálisan interpretál a zenekar. Természetesen Anselmo kiválóan hozza Ozzy énekét, rácáfolva a kétkedőkre.

Hát, ez történt 56 percben. A heavy metal egyik mérföldkövét tette le a Pantera, utat mutatva az őt követő zenekaroknak, bizonyítva, hogy mekkora ereje van a metal-nak. Szerintem kevés olyan szélsőséges album létezik, ami ekkora népszerűséget ért el, konkrétan az Egyesült Államokban és Ausztráliában a lemezeladási lista első helyét is megszerezte. És ez nem a rádiók, a zenei tévécsatornák miatt volt, hanem mert egy szenzációs művel a tarsolyukban magasba emelték a fémzene zászlaját. Rendesen beintettek a divatnak.

A szerző: Zozzie307 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*