Nocturnus A.D.: Paradox (2019)

Na, ezzel a lemezzel, azt hiszem, sikerült belenyúlnom a hangyabolyba… 🙂 Biztos sokan fel fognak hördülni a sorok olvasása közben, de ez is csak egy vélemény-cikk, az én személyes élményeimen alapulva.

Amikor 1990-ben feltűnt a metal színtér igencsak sűrűsödő egén a Nocturnus The Key című bemutatkozó lemezével, meglehetősen nagy extázis övezte a színre lépésüket. Őszintén megvallom, én mindig bizonyos fokú távolságtartással voltam azokkal a zenekarokkal és lemezekkel szemben, amelyeket nagyon istenítettek. A kiindulópont, mondjuk, nem volt rossz, az, hogy a Morbid Angel korábbi tagjai szerepelnek a zenekarban. Abban az időben viszont nem igazán kedveltem (és nagyjából azóta sem) az öncélú, túltechnikázott zenéket. Nagyon rossz szemmel néztem például James Murphy ténykedését, azt, ahogy „tönkretett“ jó death metal zenekarokat azzal, hogy széttechnikázta, szétszólózta a lemezeiket. Persze soha nem vitattam el a tudását, de ne death metal zenekarokban tessék ezt csinálni!!!

Ilyen hozzáállással aztán el lehet képzelni, mennyire tetszett a Nocturnus bemutatkozó LP-je. Semennyire. Uff! Mondjuk, ez így nem teljesen igaz, mert van rajta egy dal, a Neolithic, ami viszont nagyon bejött, és amit a mai napig nagyon szeretek. Így lett számomra ez a banda egy „egyszámos“ zenekar. A következő lemezüket, a Thresholds-ot nem is erőltettem, talán nem is hallottam, egészen mostanáig.

Mindezek után, ha maradt még itt valaki, ugorjunk a jelenbe! A korábbi tagságból már csak Mike Browning (dob, ének) maradt. Őt egészíti ki Daniel Tucker (ex-Obituary) bőgőn, Belial Koblak és Demian Heftel gitárokon, plusz van egy szintis, Josh Holdren, aki dobosként is feltűnik egy Merciless Scum nevű grindcore bandában.

Én mindig mindennek adok egy második esélyt, úgyhogy előítéletek nélkül vágtam neki az album meghallgatásának. A kezdő nóta a Seizing the Throne címet viseli, és első hallásra ott folytatják vele Browning-ék, ahol annak idején abbahagyták, azonban mégis valahogyan más. A lemez hangzása mindenképpen jobb lett, mint a korábbiaké, gondolom, ebben az azóta eltelt jó néhány év is közrejátszik. A zenét magát kevésbé érzem öncélúnak, jobban megfog, érettebb muzsika, követhetőbb dallamokkal, szólókkal. A második szám, a The Bandar Sign remek hangulatú felvezetéssel indul, egy jól eltalált gitár-szinti szimpózium. A folytatás viszont sajnos már nem annyira meggyőző, egy kicsit kezdenek visszajönni a régi emlékek…

Igazából nincs sok értelme egyesével megvizsgálni az egyes tételeket, mivel összefüggő masszaként hömpölyög végig a kilenc dal, és 52 percen keresztül próbálja meggyőzni a hallgatót – engem például arról, hogy bármennyire is elismerem a lemez mögött rejlő tudást, majd harminc év után sem leszek a zenekar rajongója. Nekem továbbra is hiányoznak a fogós részek, ezeknek a hiányában nem tudok belekapaszkodni az anyagba. Vannak rajta jobb pillanatok, amikor egy kicsit félreteszik a felesleges virgázásokat, és igazi death metalos hangulatok törnek elő, de sajnos ezeket a részeket nem sokáig engedik tért hódítani.

Browning hangja egyébként ugyanolyan elvitathatatlanul jó, mint korábban, és nagyon illik ehhez az egészhez. Az utolsó dal, sorrendben a kilencedik, a nagyon „ötletes“ Number 9 címet viseli, és üde színfoltja az anyagnak. Meglepő és instrumentális. Lassan hömpölygő, dallamos szólókkal jól ellátott, teljesen más stílusú, mint az album egésze. Már-már epikusnak mondható. Egy kicsit az éneket hiányolom róla, szerintem nagyon jól passzolt volna hozzá a főnök hangja. Az anyag szövegvilága egyébként meglehetősen érdekes, kifejezetten intelligens. Egy kicsit misztikus, egy kicsit csillagászati, egy kicsit antropológiai…

Összegezve, ez egy művészi anyag, kell némi hozzáértés és türelem a hallgatásához. Én is úgy gondolom, hogy a The Key című lemez folytatásának tekinthető, de azon túlmutató mű született. Annak idején az az anyag nagyon megelőzte a korát, kitűnt az átlagból. A Paradox-ról ugyanez talán már nem mondható el, hiszen az azóta eltelt harminc évben azért született egynéhány igencsak forradalmi alkotás, de azért a jelenkori albumdömpingben is megállja a helyét. Engem továbbra sem tudott igazán levenni a lábamról, de ezt elkönyvelem az én hibámnak… 🙂

A szerző: Atter-M9 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*