Metallica, Ghost, Bokassa – Bécs, Ernst Happel Stadion, 2019. augusztus 16.

Minden ember szereti, ha igaza van valamilyen kérdésben. Most viszont nem örültem ennek. Tavaly, a lengyelországi Guns N’ Roses koncert beszámolójában említettem (itt olvasható), hogy amíg nincs normális nemzeti stadionunk, addig ne számítsunk arra, hogy a gigazenekarok Budapestre látogatnak. Egy Szigeten, Volton sosem lesz Metallica koncert… A csapat 2019-es Worldwired stadionturnéja szépen el is került bennünket, így nem volt mit tenni, mint útra kelni, a nem túl távoli Bécsig, hogy láthassam Hetfield-éket. Végül egy tartalmas családi hétvége kerekedett ebből, aminek nagyon örültem. Napközben Bécsben esett az eső, de megnyugodhattam, mert délutánra hál’ istennek elállt.

A 2010-es budapesti Metallica koncert idején döntöttem el, hogy ezen túl csak front of stage jegyet veszek, hogy kényelmesebben nézhessem végig a bulit, aránylag közel az adott zenekarhoz, és ne a kivetítőn kelljen követni az eseményeket. Itt viszont fájdalmas döntést kellett hoznom, hiszen a sima álló és a front of stage jegyek között átszámítva cirka 18 ezer forint volt a különbség, és ez már túl soknak bizonyult számomra. Pályáztam a Metallica.com-on még Snake Pit belépőre és Meet & Greet-re is, ahogy azt minden koncert előtt lehet, de sajnos nem sorsoltak ki. Azon a héten a szerencsémet egyébként is kimaxoltam azzal, hogy a 2020-as labdarúgó EB budapesti meccsére kisorsolt az UEFA, így vehetek jegyet az egyik hazai meccsre! 🙂

Gyülekezünk, gyülekezünk

Este hat után indultunk a helyszínre, ami csupán három metrómegállónyira voltunk a szállásunktól. A stadionba való bejutás ismét nagyon gyors volt, ezt már máskor is megtapasztaltam itt. Zárójeles megjegyzés: a jegyet ellenőrző srác a református lelkészem fia volt, aki Bécsben tanul, és diákmelósként dolgozott a helyszínen. Én egy 16 ezres városban élek. Na, de mégis, mekkora esély van egy ilyen találkozásra? 🙂

A Bokassa műsorának a végére értem be, így róluk nem tudok beszámolni. A sör megvásárlása után (A pohár betétdíja két euró, de ki az, aki visszaviszi? Még mit nem: emlékbe haza!) próbáltunk magunknak megfelelő helyet találni, s végül a harmadik-negyedik sorig sikerült jutni, a színpad közepétől balra.

Vesszen a két euró!

A Ghost műsorára kíváncsi voltam, nem értem ugyanis, hogy mitől lettek ennyire felkapottak mostanában. Ismerkedtem, próbálkoztam velük, de nekem ez a zene egyszerűen nem tetszik. Nincsenek igazán jó dalok. A külsőségek, maszkok mögötti tartalom számomra nem elégséges. Az utolsó két dal, a Dance Macabre (itt a frontember táncra invitálta a közönséget) és a Square Hammer talán valamivel jobb volt a többinél. A Miasma című dalnál egy szaxofonos, Papa Nihil is a színpadra került, teljes püspöki díszben, majd a szólója után, szinte szakrálisan, két ember kísérte le a színpadról a dülöngélő zenészt. Ez, úgy tűnik, bevett szokás lehet, mert videókból láttam, hogy máshol is így történt. Bocs, de nekem inkább megmosolyogtató volt a jelenet. A zenekar élvezte a bulit, az énekes Cardinal Copa többször próbált kontaktust teremteni a színpad előtt állókkal, a koncert végén pedig hosszasan dobálta a csókokat a közönségnek.

Ghost

Ezután jött a várakozás, és a nehezen elfoglalt helyünk tartásának küzdelme. Közben körbenézve megállapíthattam, hogy mennyire homogén lett minden tekintetben a Metallica közönsége. Mára már nem az a kérdés, hogy kinek lesz masszív nyakfájása másnapra a headbangeléstől, mivel ez gyakorlatilag teljesen eltűnt (én egy árva klasszik headbangelést sem láttam a közelemben), hanem az, hogy a telefonok mennyire merültek le a koncert után. 🙂 Azt is megtapasztalhattam, hogy szinte telt ház fogadta a kedvenceket. Komolyan mondom, ilyen tömeget rég láttam már. Szinte mozdulni sem lehetett, és a koncert végén, kifelé menet meglepve tapasztaltam, hogy a leghátsó részeken is szinte hasonló tömegnyomor volt.

Metallica: nagyban és kicsiben

A zenekar a megszokott intrók után (az AC/DC-től az It’s a Long Way to the Top, valamint A jó, a rossz és a csúf című film zárójelenete) a legutolsó album címadójával, a Hardwired-del kezdett, hatalmas energiával. A nézőtér felrobbant Hetfield-ék megjelenésére. Jött a The Memory Remains, a közönség énekelt a Marianne Faithfull-os részeknél, a zenekar pedig a dal végét igencsak megnyomta, szinte thrash-es befejezést adva a szerzeménynek. A hangzásról lehetne vitatkozni, hiszen ahol mi álltunk, ott zavaróan sok volt a basszus és a lábdob, de az egyik barátom, aki a küzdőtér jóval távolabbi helyén állt, utólag azt mondta, teljesen elfogadható és arányos volt minden. A színpad mögött tömbháznyi kivetítők segítették megfejteni a távolabb állóknak, hogy mi folyik éppen a színpadon, illetve remek animációk is mentek egyes dalok alatt.

Jött a The Four Horsemen, amit imádok, valamint a Harvester of Sorrow, utóbbi a kedvenc talicska lemezemről (ismertető itt). A zenekar kimagasló formában volt, szinte érezhető volt az egymásra hangolódás a közönséggel. Őszintén élvezték a bulit. Ez később, Lars Ulrich terjedelmes Instagram bejegyzéseiből is bizonyítottnak látszik. Negatívumról nem nagyon tudok beszámolni, esetleg azt tudom felróni, hogy számomra néha egy-egy dal, de legalábbis egy részük szétcsúszott, nem állt össze. A The Unforgiven-nél és a Here Comes Revenge-nél mindenképpen érezhető volt ez. Ez előbbinél James sem volt a toppon.

Hetfield-nél maradva, megállapítható, hogy az idő vasfoga rajtuk is dolgozik rendesen, a frontember kamionsofőr-szerű bajusza pedig borzasztó… A Moth into Flame az utolsó album legjobb dala, előadása közben többméteres lángnyelvek nyaldosták az eget. A Sad but True is kedvenc, de sajnos nem sokat láttam belőle, egy mellettem kibontakozó balhé miatt. Egy atomra beállt gyökér tolongott előre mindenkin keresztül, két pohár sörrel, amiből az egyiket ránk, a másikat pedig egy mellettünk szórakozó osztrák párocskára öntötte. Én elengedtem a dolgot egy csúnya nézéssel és fejrázással, de az osztrák srác erélyesebben rászólt, hogy ezt nem kéne. Atom-részeg barátunknak ez olaj volt a tűzre, és heves szóváltások, lökdösődés után láthatóan verekedni akart. Két biztonsági ember viszont beugrott a szektorokat elválasztó folyosóról, és pillanatok alatt kivezették a renitenst. Mintaszerűen jártak el. Amúgy én is nehezen tolerálom az ilyen mindenkin átfurakodókat (higgyétek el, tényleg moccanni is alig lehetett ott elöl), és azokat is, akik egy kétórás koncert alatt hatszor rágyújtanak egy cigire a legnagyobb tömeg közepén, és persze hadonásznak is az égő staubbal. Egy ilyen baromra viszont már én is rá kellett, hogy szóljak, miután kis híján többször is megégetett.

A zenekar a színpadon jól láthatóan előre megbeszélt metódus szerint mozgott. Mindig volt, aki, úgymond, a snakepit-es rajongókkal törődött, előttük zenélt, és a színpad különböző oldalain is rendre felváltva megjelent valamelyik tag. Figyeltek az ilyen részletekre. A No Leaf Clover hatalmas örömet okozott számomra, nagyon szeretem a dalt, jó volt hallani. A szám alatt futó látványos animáció az est legjobbja volt a vásznon. Cliff Burton-t is megidézték az Orion intrójának képében, ezért köszönet Robert Trujillo-nak! Remek volt!

Jött a megszokott performansz is, egy helyi dal előadása Kirk Hammett és Trujillo által. Ez most Wolfgang Ambros Schifoan című dala lett. Ne keressetek rá, megkíméllek benneteket az „élménytől”. Az osztrákok viszont el voltak ájulva tőle! Vártam a St. Anger lemezes dalt, mert a turné minden állomásán elővesznek egyet, itt a nyitó Frantic-et kaptuk. A címadónak jobban örültem volna, de a Frantic is nagyon jó volt, sőt! Ilyen hangzással egyszerűen remekül szólt! Sőt, ha már a hangzásról esik szó, itt valamiért sokkal arányosabb volt minden, a basszus és a lábdob nem nyomott agyon.

Ezt követően érkezett a koncert legjobb harmada. Elsőként a One. Hosszas háborús felvezetés, petárdák, robbanások, remek háttér-animáció. Igen, Lars szarrá bénázta a végét, még így is, hogy mostanra jócskán leegyszerűsítette a részeit, de ez már nem volt meglepetés. Őszintén mondom, engem nem zavart. Akit zavar, az ne menjen élő előadásra. A Master of Puppets az egyik legnagyobb ovációt váltotta ki, hátborzongató volt, ahogy a közönség bekapcsolódott a harmadik album címadójába! For Whom the Bell Tolls, Creeping Death, Seek and Destroy. Micsoda hármas! Itt voltak a fiúk a legjobb formában. A koncert csúcspillanatai voltak ezek. Briliáns volt. Lars a koncertnek ezt a részét a színpad előrenyúló részén, egy másik cuccon dobolta. Irigylem azokat, akik ott álltak!

A ráadást a Spit Out the Bone nyitotta, ami nekem valahogy nem jött át. A Nothing Else Matters-t pedig, őszintén szólva, már nem hiányolnám a setlist-ből, ha kimaradna. Majd, micsoda meglepetés, jött az Enter Sandman, amivel és a hosszú tűzijátékkal méltóképpen zárták le a koncertet. Utána pedig kilószámra szórták a pengetőket, sajnos csak a front of stage-ben tartózkodóknak, és közben hosszasan búcsúzkodtak. Látható volt, hogy a zenekarnak is különösen tetszett a koncert, és ha jól értettem kifelé menet, még valami régi Stadhalle-s koncertet is felemlegettek. A sajtkukac Lars a koncert közben is kihasznál minden szusszanásnyi időt, hogy kontaktust teremtsen a közönséggel, itt, a végén viszont végre elemében lehetett, mert megállt itt-ott, és személyre szabottan szórt ki néhány dobverőt. Sőt, valakire rá is szólt, és erélyesen mutogatott, miután a bedobott dobverőt nem annak szánta, aki elkapta, és mondta, hogy adja át az eredeti címzettnek. 🙂

Egy perc alatt sikerült kijutni a stadionból, egy tényleg átlag feletti koncertről. És hogy mit hoz a jövő a Metallica és rajongói számára? 2020-ra dél-amerikai koncertkörutat jelentettek be, gondolom, utána lesz észak-amerikai, vagy ázsiai kör is. Az új lemez kapcsán azt nyilatkozták, hogy arra nem kell majd annyit várni, mint az előzőre, de szerintem 2022 előtt így sem fog megérkezni. Mi, magyarok pedig reménykedhetünk, mivel idén átadják az új Puskás Ferenc Stadiont. Jó lenne, ha mihamarabb egy Metallica koncertet is látnánk majd benne.

A szerző: Szabó Viktor15 publikáció
Foci- és zenerajongó, bakelitlemez-gyűjtő. A Bon Jovi-tól a Sear Bliss-ig bármit meghallgat. Civilben egy multinál koordináta-méréstechnikusként dolgozik.

1 hozzászólás

  1. Hmm…Már a Népstadion koncertjükön is kissé uncsik voltak /Bezzeg a 88-as MTk konci na az huuuu/De ez így szánalom! Egy fasza Dark Angel jöhetne. A tavalyi bécsi Slayer odavágott .A bufapesti kicsit gyengébb.Az év koncertje nálam a VOLT-os Slipknot! (Bár nemvagyok rajongó) Biztos öregszem, de inkább vevô vagyok/ lennék egy Coronerre , Dark Angelre, Igorrr-ra!😺

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*