Külsőségek

Már elég régóta szerettem volna kifejteni a véleményem erről az elsősorban az élő zenei élmények, vagyis a koncertek megítélését jelentősen befolyásoló témáról. Ez pedig konkrétan a mai metal színtér együtteseinek, illetve zenészeinek a kinézete, fizimiskája, vagy, ahogy mondani szokás, egy banda kiállása és színpadi megjelenése, viselkedése. Ennek az írásomnak az apropóját a közelmúltban látott két koncertélményem is szolgáltatja, bár, mint említettem, az ezen a téren kialakult véleményem már régebbi keletű.

A július 21.-i A38-as 1914–Sin of Kain–Necrophobic bulit és az augusztus eleji Wacken Metal Battle verseny élő netes közvetítését nézve is szembetűnő volt számomra a kinézet és a kisugárzás fontossága a résztvevő bandák esetében. Megjegyzem, én az a fajta rajongó vagyok, aki általában elég kritikusan közelít minden koncerthez, nagyon is figyelve a külsőségekre és az egész buli összhatására. És természetesen én is azt szeretem, ha a látott produkció meggyőz, és egy kellemes élménnyel gazdagodva, elégedetten távozhatok a végén. Mindkét koncert jó alkalmat nyújtott az ott fellépők közötti, vizuális élményen alapuló rangsor felállítására. Hangsúlyozni szeretném, hogy most elsősorban az underground vagy a viszonylag kisebb népszerűségnek örvendő együttesek fellépésein tapasztalható (vagy pont nem tapasztalható) külsőségekkel szeretnék néhány mondatban foglalkozni. A zenei részt ez alkalommal egy kicsit helyezzük a háttérbe.

Metal Istenek 1: Slayer

Koncertre többek között azért járunk, hogy egy korábban hallott és jónak ítélt zenei élményt teljesebbé tegyünk az adott banda előadásának látványa által. Éppen ezért az élő produkciókon a látottak szerintem ugyanannyira fontosak, mint a hallottak. Ennek tudatában viszont a nagyobb anyagi tőkével rendelkező bandák a koncertjeiken – különböző látványelemeket beiktatva – sokkal könnyebben kielégítik a rajongóik vizuális igényeit. Na de mi a helyzet az underground csapatokkal és a klubkoncertek fellépőivel? Mert ugyebár többnyire minden együttes ezen a szinten kezdi a pályafutását, és a legtöbbjük meg is ragad ezen a szinten. Nekik jobb híján marad a puszta kinézet, öltözködés, arcfestés, smink, fejrázás, pózolás stb., és végül, mint minimál és egyben legtermészetesebb színpadi látvány, a HOSSZÚ HAJ!!! Igen, igen, a hosszú haj! 🙂

Metal Istenek 2: Metallica

Sajnos a hajviselet a mai fiatal metal zenész generációban már nem bír akkora jelentőséggel, mint, mondjuk, 20-30 éve. Régen természetes volt, hogy egy fiatal zenésznek mellig érjen a haja. (Persze akkor si voltak kivételek.) Manapság viszont egyre több zéró kinézetű, nyálinger bandát látni a színpadokon. A mai modern, ilyen-olyan „core-t” játszó, egy kaptafa, vicc metal színtér hemzseg az ilyen alakoktól. Sajnos, mára a tradicionálisabb metal vonalon is egyre több jellegtelen figura tűnik fel. Hangsúlyozom, nem a rajongókról beszélek, hanem a zenészekről! SZERINTEM egy hosszú hajúakból álló együttes a színpadon még most is százszor figyelemfelkeltőbb, mint egy „ecsetfrizurás” vagy borotvált fejű, ápolatlan, szakállas, dagadt valakikből álló műmájer színpadi “gittegylet “, a mikrofonnál a csont-sovány, „szarrá varrt” és szemmel láthatóan drogos Nemecsek Ernővel! 🙂 Ha értitek, miféle bandákra gondolok itt…

A hosszú haj, mint alapvető külsőség, különösen igaz a black-ben, death-ben és thrash-ben utazó csapatokra. Emlékszem, amikor ’85 körül megláttam fotón a Metallicát és a Slayert, vagy később a Sepulturát (hogy csak a később kiemelkedően népszerűvé váló bandákat említsem), már első ránézésre egyfajta tisztelet ébredt bennem irántuk. És ez jórészt a hosszú hajú, karakán kinézetüknek volt tulajdonítható. Csak az ilyen csapatokat tudtam igazán Metal Istenekként elismerni. Pedig csak pár évvel, esetleg hónappal voltak idősebbek nálam. És a rajongásom csak fokozódott, amikor megláttam egy-két kalózvideót az akkori koncertjeikről, ahol szétrázzák a fejüket. Kib@szottul tetszett! A fejrázás, azaz headbanging, mint az akkori thrash metal zenészek által elterjedt specialitás, a védjegyévé vált a műfajnak. De ez is csak hosszú hajjal kivitelezve az igazi. A mai „séró báró” vagy kopasz kugli fejükkel bólogató fiatal gyíkarcok szerintem csak röhejes utánzók.

Linkin Park

Persze, a 40 év fölötti zenészek esetében már én is elnézőbb vagyok a kinézet terén és hajilag is, mert hát, mint tudjuk, a gének kegyetlenek. 🙂

Vizuálisabb beállítottságomnak köszönhetően, nekem anno zenészként és most rajongóként is, igenis vannak bizonyos elvárásaim a kinézet terén az általam jelentősebbnek számító csapatok irányában. Ezért, ha új kedvenc zenékről van szó, általában igyekszem élőben is elcsípni az elkövetőket, hogy ezáltal teljes legyen a róluk kialakult képem. De ha távolság, idő vagy anyagi okokból esetleg ez mégsem jön össze, a videó-megosztó csatornákon látható felvételek némiképp kárpótolnak ilyen téren. Jó pár csalódástól kíméltem meg magam azáltal, hogy megnéztem egy-egy zeneileg tetsző banda élő videóját. Az egyik ilyen kiábrándító élmény a tavalyi év számomra legjobb lemezét produkáló Anaal Nathrakh nevéhez fűződik. Ugyanis az együttest alkotó két fazon kinézete, illetve vendégzenészekkel dúsított színpadi teljesítménye szerintem abszolút nincs szinkronban az albumon hallható, minden tekintetben zseniális káosszal. 🙂 Ezért nem is utaztam el értük a Brutal Assault-ra az idén, pedig megfogadtam. És talán pont ebben az A.N.-ról irt előbbi kijelentésben foglalható össze e cikk általános mondanivalója, ami körülbelül így hangzik: A KÜLSŐDDEL IS KÉPVISELD A METALT!

Anaal Nathrakh: látványilag csalódás

Ezt az irományomat elsősorban építő kritikának, és nem sértegetésnek szántam. De látva a mai túlzsúfolt és jócskán felhígult metal szcéna zenészeinek az említett külsőségek iránti közönyét, mindenképpen szerettem volna hangot adni a nemtetszésemnek. És jól tudom, hogy a fentebb írtak a közönségről is szintúgy elmondhatók lennének. Ahogy azt is, hogy a metalban, a többi műfajhoz hasonlóan, a lényeg mindig is a ZENE lesz. De könyörgöm, srácok! AZÉRT NÉZZÜNK MÁR KI VALAHOGY!!! Legalább a színpadon! UFF!

Valahogy így (Sepultura)
A szerző: Sipy48 publikáció
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

3 hozzászólás

  1. Praktikus okokból tavaly én is levágattam a hajam, de érdeklődnék, ennek az internetes kiadványnak a szerkesztőgárdájában mindenki hosszú loboncot visel?

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*