Waltari: Rare Species (2004)

Vagyunk annyira irodalomkedvelők Coly-val, hogy egyik alkalommal, amikor chat-en beszélgettünk, szóba kerültek a szépirodalmi művek, azon belül is a skandináv regények. Mivel nagy rajongója vagyok az északi fémzenének, pár éve elkezdtem finn, svéd, dán, izlandi és norvég (na, grönlandi, spitzbergáki és feröeri még nem) híres írók művei után kutakodni, és leginkább a finn irodalom tette rám a legmélyebb benyomást, azért is, mert magyar nyelven elég sok szerző írása megjelent az Európa Kiadó jóvoltából, és egy pár regényt beszereztem olvasásra. Furcsa módon, Mika Waltari, aki a finn művészet egyik legnagyobbja, nem került a látókörömbe. Persze a nevét már régebbről is ismertem, de valamiért nem ő volt az elsők között, akinek a könyveit kezembe vettem a finnek nagyjai közül.  Ám, úgy gondoltam, a päätoimittaja herra (azaz a főszerkesztő úr) biztosan ismeri a műveit, de sajnos ő sem járatos Waltari világában. De egyből rákérdeztem, hogy ha már ő sem „haverja” a híres írónak, a hasonszőrű finn zenekarról mi a véleménye. Semmi.

Hát, így jutottunk el oda, hogy megbeszéltük, a Waltari együttestől meghallgatunk valamit, és leírjuk a véleményünket. Mika Waltari ezután következik egy-egy regényével, de azt majd egy másik oldalon osztjuk meg, mert ha a Rattle Inc. keretein belül tennénk meg, tuti, hogy mindenki elmenekülne. 🙂

Térjünk rá inkább a Waltari zenekarra, azon belül is a 2004-ben megjelent Rare Species-re. A Waltari az a banda, akik kiadtak száz és száz nagylemezt, EP-t, mégsem ismeri a kutya sem őket. Természetesen ez nem teljesen igaz, mert azért van rajongótáboruk, de nem ők aratták le a babérokat az ezer tó országából, a Nightwish, az Amorphis vagy a Sonata Arctica sokkal népszerűbb a világon. Ám ez semmit nem von le a Waltari érdemeiből, mert a Rare Species album kellemes hallgatnivaló. Na, de mi a helyzet a többi lemezzel? Nem tudom, mert ez idáig csak ezt a korongot hallgattam meg néhányszor, mivel úgy beszéltük meg Coly-val, hogy egy albumot választunk ki a finnektől, és azt véleményezzük. Nálam teljesen random módon működött a dolog, felmentem a YouTube-ra, majd ráböktem a Rare Species-re, és elindítottam. Majd a cikkeink megjelenése után megismerkedem néhánnyal – főleg azzal, amiről Coly ír –, de ez idáig csak erről tudok nyilatkozni.

Azért persze olvasgattam a zenekarról, és azt írták róluk, hogy rengeteg stílust kevernek a zenéjükben, ami igaz is a Rare Species-t hallva. Nos, ha dallamos és eklektikus rock/metal-ra fáj a fogam, a Waltari remek választás, mivel minden dalban kiváló refréneket, zenei témákat hallhatok, és miután kedvelem a nem szokványos megoldásokat is, ennek tükrében még inkább felértékelődik a finnek muzsikája. Féltem egy kicsit, hogy heterogenitása okán ez nem az én zeném lesz, de az első két dal (One Day, Life Without Love) rögtön megnyugtatott, mert nagyon ütős számokkal indul az album. Tudják az arcok, hogy mitől döglik a légy, mivel igen kellemes melódiákkal adják meg az alapokat: pattogós és egyéni zenei témák, dallam-centrikus refrének, röviden így foglalható össze a kezdő duó. A későbbiekben sem tágítanak ettől, de van azért egy-két felejthetőbb szám is, ám ezekkel sincs nagy baj.

Amire megint felkaptam a fejem, az a Dream című nóta, ami elég sok Faith No More-jegyet hordoz magában, de csak azért gondolom így, mert ismerem az amerikai bandát. És egyébként is, a Waltari sem tegnap kezdte az ipart, így nem mondhatjuk rájuk, hogy „majomkodnának”. Az Alone-ban techno-s ritmusok is előbukkannak, de senki se gondolja, hogy a Waltari elárulná a metal-t, maga a dal egy eszement egyveleg rengeteg stílusból, nyakon zúdítva fémmel. Nos, igen, ilyen a finnek zenéje: sok-sok különböző muzsika összemixelve a metal palettáján. És ezt jól csinálják.

És ekkor belép a Live This, megint csak elektro-jegyekkel indítva, de ebből egy akkora nóta kerekedik, hogy el sem hiszem, annyira tetszik. Gyors tempó punk-os fűszerezéssel, egy kicsit Billy Idol is megjelenik szemeim előtt. Nagyon táncos szerzemény. 🙂 A Wasting My Mind-ot akár a Depeche Mode vagy valamelyik ismert szinti-pop brigád is írhatta volna, persze csak úgy, ha ráugranak a torzított gitárra, és hajlandóak mellőzni a dobgépet az élővel ellenben. De szó nincs plágiumról, megáll a saját lábán a dal a zenekar könyvtárában. És a végén, a zűrzavar fokozása érdekében egy mix-szel zárul Miki mókatára: finn barátaink a 2 Unlimited No Limit című förmedvényét, egy saját maguk által írt zenét, valamint a Megadeth Symphony of Destruction-jét gyúrták egybe. Ez így rosszul hangzik, ám mégsem olyan vészes, viszont egy pöttyet feleslegesnek érzem.

Ha nem tudnám, hogy a Waltari finn zenekar, el sem hinném. Semmi sötét atmoszféra, semmi jéghideg fuvallat, semmi károgás, de még operás vagy népzenei elemek sem lelhetők fel a zenéjükben. Épp ellenkezőleg, olyanok, mint egy vidám kaliforniai banda, akiknél elmentek otthonról. Kellemes meglepetés.

A szerző: Zozzie307 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*