Visszatérő álom

Kedves szenior olvasóink! Emlékeztek még a rendszerváltás előtti időkre, amikor a Magyar Televízió egyetlen csatornáján általában csak egyszer adtak le egy filmet vagy sorozatot, és aki lemaradt róla, az bánhatta, mert jó ideig vagy egyáltalán nem volt lehetősége pótolni a mulasztását? Aztán jöttek a kereskedelmi tévék, és kis túlzással naponta megnézhettük a Különben dühbe jövünk-et vagy a Hegylakót, mert valamelyik csatorna mindig elővette ezeket, mint konzervanyagokat? Örültetek ez utóbbi lehetőségnek? Volt, amelyik filmet én is számtalanszor megnéztem így, ám az biztos, hogy ezzel odalett a mágia, az egyszeriség varázsa, elkezdtem vágyakozni a „valami új” után.

Egyik ismerősöm említette a múltkor a Slayer legutóbbi koncertje kapcsán, hogy legalább tizenötször-hússzor látta már a csapatot, és hát a mostani fellépésük nem volt az igazi. Még ha adott is a lehetőség, el nem tudom képzelni, hogy egy zenekarra, bármekkora kedvencem is, ennyi időt és pénzt szánjak. Még ha ingyen nézhetem meg őket, akkor sem. Persze, különbözőek vagyunk. Változatosságra vágyom, eddig még nem látott csapatokra, és néhány éve egy kicsit meg is ütköztem magamon, tapasztalva, hogy elkezdem újra nézni kedvenceimet: másodszor a Metallica-t, a Judas Priest-et, a Testament-et, az Overkill-t, az Exodus-t… Oké, az Iron Maiden ennél is többször megvolt már, az Anthrax produkcióját pedig már-már „unom”, hiszen rövid időn belül négyszer is találkoztam velük.

Anthrax 4.0

A koncert számomra egyszeri, megismételhetetlen élmény, vágyom rá, megkapom, megvolt, ennyi. Ahogy igyekszem mindig új ételeket megkóstolni, és nem minden második nap töltött káposztát enni, ahogy lehetőleg mindig új célpontokat keresek a nyaraláshoz, úgy az élő zenében is a változatosság, az újdonság varázsa éltet. Persze, ennyi év alatt elkerülhetetlen, hogy valamennyi csapatot kipipáljam kedvenceim listáján, és ha a múltkor tetszett a produkciójuk, miért ne adnám meg magamnak a lehetőséget, hogy újra részem legyen az élményben, de a tapasztalatom az, hogy másodikra már nem ugyanolyan. Negyedikre pedig pláne. Ezek után a tizenötödiket, huszadikat már el sem akarom képzelni…

Ti hogy vagytok ezzel?

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 hozzászólás

  1. Hmm… Úgy vélem, hogy az online elérhetôség miatt a valódi élô koncert jelentôsége felértékelôdik. Kb. Olyan mint a szexuális együttlét, egyszeri és megismételhetetlen.Ez akkor is így van ha tartós párkapcsolatban êlsz.(Persze ebbôl adódóan lehetnek minôségbeli különbségek.) A YouTube on, vagy a Mezzon ( classic & jazz )általában a jó minöségû cuccok kerülnek fel.Viszont,aki egy bandát töbször lát élôben annak nyilván van összehasonlitható élményanyaga. De etôl függetlenül bizonyára vannak hozzám hasonló emberek, akik számára minden élô elôadás külöleges élmény. Értve ezalatt a mûfaji sokszínüséget. Pl. Több mint kéthete a Volton a Slipknot elôadása számomra frenetikus élmény volt. Talán még ütõsebb , mint a Slayer az Arénában. Ma a Müpában Mozart remekét a Don Giovannit adják, Alfõldi rendezésében.(nyami😀!) Majd jõvö hétvégén Phillipet nézzük élôben.( Életünkben elôször) Ez utóbbinál megjegyezném, hogy a Mayhem malomvölgyi fellépése az egyik legemlékezetesebb koncertélményünk volt.Pedig elôtt nemsokkal láttuk a Metallicat a Népstadionban.( De a Mayhem jobb volt.) Mellesleg nekem egy- két Beethoven szimfónia megvan külõnbözô interpetáciokban, mégis élôben hallani pl egy õtõdiket mindig külonleges élmény.( bocsi a szófosásért.)

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*