Timo Tolkki’s Avalon: Return to Eden (2019)

Bevallom, jó ideje sem a Stratovarius, sem Timo Tolkki pályáját nem követem nyomon. A finn gitáros 2008-ban hagyta el végleg a csapatot, amelynek 23 éven és éppen tucatnyi albumon keresztül volt meghatározó alakja. A muzsikus azóta sem ül a babérjain: hogy csak a folyamatban lévő ügyeit említsem, 1994 óta ad ki szólóalbumokat, immár hatodik esztendeje az Allen-Lande projekt gitárosa, bőgőse, billentyűse, és ugyancsak 2013-tól a Mark Boals vezette szupergroup, a Ring of Fire basszusgitárosa.

Plusz itt van az Avalon projekt, amellyel a rockopera-csinálók táborát gyarapítja. Első ilyen produkcióját, a 2013-as The Land of New Hope-ot a sztárparádé (Michael Kiske, Russell Allen, Sharon den Adel, Derek Sherinian, Jens Johansson, Alex Holzwarth stb.) miatt szereztem be, és bár többször is meghallgattam, az anyag végül nem ragadt be a lejátszómba.

Míg akkor a folytatásra csupán egy évet kellett várni (Angels of the Apocalypse – 2014), most öt esztendő telt el Tolkki két metalopera-albumának megjelenése között. Érdekes, hogy míg az első lemezen nemzetközi zenészcsapat működött közre, a másodikon Tolkki honfitárs muzsikusokat vett maga mellé, ez alkalommal pedig olasz hangszeresek állnak mögötte. A négy taljánból három is a Secret Sphere nevű melodikus power/progresszív metal csapatban tolja (Aldo Lonobile gitáros a Death SS-ben is). Utóbbi muzsikus egyben a zenei producere is Tolkki új albumának.

Timo gitáron és basszusgitáron játszik, zenésztársai a már említett Lonobile mellett Andrea Buratto basszusgitáros, Antonio Agate billentyűs és Giulio Capone dobos. A produkcióra azonban most is elsősorban két vendégénekes – Anneke van Giersbergen (VUUR, ex-The Gathering) és Zak Stevens (Circle II Circle, ex-Savatage) – miatt voltam kíváncsi. Mellettük Mariangela Demurtas (Tristania), Todd Michael Hall (Riot V, Harlet) és Eduard Hovinga (Mother of Sin, ex-Elegy) hallatja még a hangját a dalokban. Közülük egyedül Stevens visszatérő vendég, a többiek újoncok Avalon várában.

Mindenekelőtt azt bírom a rockoperákban, hogy a vokalistáknak (a hangjuknak és a rájuk írt dalok különböző stílusának) köszönhetően az átlagosnál is változatosabb, színesebb lesz az anyag. Ez itt sincs másként. Talán a legkevésbé Hovinga hangjával vagyok kibékülve: ő hozza a Timo Kotipelto-féle magasakat, ami így, turmixban, mondjuk, még mindig befogadhatóbb, mintha az összes számban ő énekelne. 🙂 Az ő orgánumától (plusz a szinti és a gitár jellegzetes kettősétől) lesz például a Promises eleje, a Give Me Hope és a Limits a megtévesztésig hasonló a Stratovarius dalaihoz. Amit egyébként nem is értek: ha távoznék egy csapatból, nem az ő muzsikájukat reprodukálnám, hanem igyekeznék a lehető legjobban különbözni tőlük, bár eladhatóság szempontjából nyilván tutibb az egyszer már bevált sablont használni…

Megpróbáltam tetszési sorrendbe állítani kedvenc nótáimat, amivel persze nem igazán volt nehéz dolgom. A We Are the Ones – Annekével a mikrofonnál – nemcsak az album, hanem jó eséllyel az év egyik legjobb dala lesz nálam. Zseniális énektémák hangzanak el benne, élőben is nagyon meghallgatnám! Kedvenc énekesnőmnek több jelenése is van a lemezen, és mindegyik élményszámba megy, köztük a középtempós Hear My Call is. Milyen jó lenne egyszer egy olyan Giersbergen-szólólemez, amelyiken ilyen kaliberű dalok követik egymást!

Zak Stevens

A Godsend mintha egy James Bond-film (konkrétan a Skyfall) betétdala lenne. Mariangela Demurtasnak is gyönyörű hangja van, Annekével szemben ő képviseli a bársonyosan mély, alt szólamot. Giersbergen kisasszony itt előbb háttérvokálozik, aztán a hölgyek duettjévé alakul a szám.

A Return to Eden a gála-nóta, valamennyi énekes megszólal benne. Stevens igencsak bekezd az elején, Hovinga hangja nagyon nem tűnik férfiasnak mellette. A zene keltás hangzással és dallamokkal öleli körül az énekes részeket. A dalt már-már euforikus, lelket simogató refrén koronázza meg.

A Now and Forever-t hallva, amelyben T.M. Hall énekel, erős Riot V-érzésem van, nyilván nem véletlenül. 🙂 Ha még nem mondtam volna, imádom Zak Stevens hangját, ezen a lemezen leginkább a Miles Away-ben van alkalma kibontakozni. A Guiding Star-nak is emlékezetes a refrénje, viszont itt szembesülhetünk azzal, hogy Mariangelának azért gyengébb hangja van, mint holland kolléganőjének.

Tolkki és alkalmi csapata ez alkalommal nagyon eltalálta a hangot. Bár nem vagyok a metal operák feltétlen híve, tetszik az anyag; talán egy kicsivel több ütős nóta és több Zak Stevens, kevesebb Stratovarius-utánérzés és kevesebb magas hang Ed Hovingától esetén öt pont lett volna a végeredmény, így viszont valamivel kevesebb.

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*