Rockmaraton, első nap (Archaic, Purgen, Booze & Glory, Metal Church) – Dunaújváros, 2019. július 9. (beszámoló)

Az elkényeztetett fővárosi gyerekhez több mint három évtizeden át, egészen tavalyig házhoz jöttek külföldi kedvencei; szinte mindenkit látott, akit akart, vagy legalábbis annyi koncertre mehetett el, hogy nem volt hiányérzete. 2018 nyarán fordult elő először, hogy a székesfehérvári FEZEN-re kellett elutaznia, hogy ott lehessen a Helloween Pumpkins United turnéjának egyik állomásán, majd néhány hónappal később egészen Bécsig autózott, hogy tombolhasson a Slayer ottani búcsúbuliján. Természetesen magamról beszélek. S minthogy a hegy idén sem jött Mohamedhez, nekem kellett elugranom Dunaújvárosba, hogy ott állhassak a színpad előtt, amelyen a Metal Church játszotta új nótáival együtt a régi klasszikusokat is. Nem hagyhattam ki.

Most először jártam a Rockmaratonon, és az is első ízben fordult elő, hogy a Rattle Inc. képviseletében akkreditált újságíróként („ingyen”) vehettem részt egy rendezvényen. Kifejezetten Mike Howe-ék miatt mentem, így az ottani programomat is hozzájuk igazítottam. A Magányos Farkas Tours-szal utaztam, azaz egyedül, vonattal, és a MÁV jól ismert „pontosságának” köszönhetően sikerült is lekésnem az Archaic-koncert elejéről.

Ez volt a másik fix pont a délutánomban, és bár az Aréna nézőtere messze volt a telt háztól, Csabáék gyilkos thrash muzsikája ez alkalommal is a földbe döngölte a jelenlévőket. Jól szóltak, energiától duzzadóan döntötték ránk a színpadot, és láthatóan ők maguk is élvezték a programot. Természetesen a legnagyobb slágereiket játszották, volt Two Minutes of Hate, Last Man Standing, és a szettet most is az …After a Kill-lel zárták. Ami pluszt kraftot adna ennek az adrenalinbombának, az az újdonság varázsa, azaz egy-két frissen született nóta lenne a setlist-ben. 😉

Archaic

Mivel az Ideas és a Tales of Evening túl lágy, az orosz Infest, a hazai Kill with Hate és Gutted pedig túlságosan durva volt az én ízlésemnek, a Metal Church koncertjéig inkább egy kis punk-ot tankoltam. A moszkvai Purgen programja alatt csatlakoztam a Barba Negra Nagyszínpad előtti tarajfesztiválhoz. Élvezet volt nézni a küzdőtér közepén zajló csoportos pankrációt, annál is inkább, mivel a színpad nem sok látnivalót kínált. A veterán énekes, Ruszlán Gvozgyev minimális fizikai erőkifejtéssel (értsd: testmozgással) kísérve köpte oroszul előadott, sejthetően társadalomkritikus szövegeit a közönségre, amelynek tagjai abszolút vevők voltak a riffekből és a nyers énekből áradó energiára.

Az őket a programban követő londoni Oi!-csapat, a Booze & Glory jóval vidámabb programmal érkezett a Szalki-szigetre. Igazi kocsma-punk hangulatot varázsoltak a színpadra és annak előterébe, és láthatóan (hallhatóan) rajongóik is szép számmal érkeztek, mert sokan teli torokból énekelték-üvöltötték velük az olyan népszerű nótákat, mint a London Skinhead Crew vagy a koncertet záró Only Fools Get Caught. (Írtam már, hogy szeretem a punk rock-ot?) A zene mellett engem az örökmozgó bőgős, Chema dupla irokéz frizurája bűvölt még el.

Booze & Glory

A legbizarrabb zenei élményben azonban nem ekkor, hanem ezt követően volt részem, amikor a Hammerworld Nagyszínpad és az Aréna sátor között félúton, miközben kenyérlángosomat csócsáltam, nagyjából azonos decibellel támadta hallójárataimat a Tales of Evening és a Gutted muzsikája…

Nagyon bírom a DIY-zenészeket: akik maguk rakják össze a színpadon a cuccukat, maguk hangolják be a hangszereiket, maguk ragasztják fel a kinyomtatott setlist-et a kontroll-ládák elé a padlóra. Különösen, ha nagyobb nevekről van szó. Persze, ez egyben szegénységi bizonyítvány is, alacsony büdzséről árulkodik, hogy nem telik nekik road-okra, akik ezt megtennék helyettük. Mindenesetre így már jóval a koncert kezdete előtt karnyújtásnyira kerülhettünk az este főszereplőitől, összevillantak a tekintetek, egy-két tétova mosoly fentről, és zajos biztatás, „Metal Church! Metal Church!”-özés hangzott a nézőtérről.

Először még azt hittem, „baj” lesz. Baj, ha egy arra érdemes csapat koncertjét nem övezi a kellő érdeklődés. Márpedig szűk fél órával kezdés előtt simán elfoglalhattam a helyemet a második sorban, Mike Howe mikrofonjával szemben, és kíváncsian pillantgattam hátra, mikor telik meg a színpad és a hátsó keverőpult közötti tér. Megtelt, és a közönség végig nagy hangerővel, lelkesen támogatta az amerikai power/thrash kvintett tagjait, akik széles mosollyal és maximális odaadással hálálták ezt meg.

Lehet fanyalogni azon, hogy miféle Metal Church ez, hiszen ötük közül mindössze ketten (Howe és Vanderhoof) voltak a hőskorban is tagjai a csapatnak, ráadásul ők sem egyszerre. De ki játszhatná hitelesebben ezeket a nótákat, mint ők? Rendesen meg is dörrentek a klasszikusok, és az olyan nóták alatt, mint a Badlands, a Watch the Children Pray, a Beyond the Black vagy a Fake Healer el is raktam a fényképezőgépet, és inkább a nyakizmaimat tornáztattam. 🙂

Mike Howe

Valahogy nyersebben szóltak a dalok, mint lemezen, jobban elkülönültek az egyes hangszerek, és talán nem is minden úgy hangzott el, ahogy az annak idején hangról hangra belénk ivódott. De kit érdekelt? A hangulat, az érzés, a ’80-as évek második felének megidézése volt a fontos. Előzetesen is biztos voltam benne, hogy Mike Howe torkából az annak idején David Wayne-nel rögzített dalok sem hatnak majd idegennek, és tényleg: a csapat bátran él ezzel a lehetőséggel, hiszen a program tíz nótája közül három is ebből a korszakból származott.

Ahogy utóbb Tauszik kolléga is megjegyezte, valóban, a kitűnő Human Factor albumról viszont egyetlen szerzemény sem csendült fel. A Hanging in the Balance-ról nekem messze nem a Gods of Second Chance a kedvenc dalom, Vanderhoof-ék viszont valamiért fontosnak tartják ezt játszani. A két utolsó album közül a XI-ről mindössze a Needle and Suture-t tartották bent a programban, a tavaly decemberben napvilágot látott Damned If You Do-nak viszont három dala is felcsendült. A címadó abszolút jó volt koncertkezdésnek, a legnagyobbat talán a By the Numbers ütött, a The Black Things viszont nálam a program leggyengébb pontjának bizonyult.

Mike Howe színpadi mozdulatait sajátos koreográfia jellemezte: amikor nem hintázott, táncolt inogva, légies termetével könnyedén szökellt a levegőbe. Nem úgy szegény Kurdt Vanderhoof: az okosoknak lehet, hogy ez evidencia, én viszont nem láttam még őt élőben, és nem is olvastam, hallottam róla, hogy mozgásszervi problémái lennének. Márpedig a gitáros látványosan bicegett, erősen egy mozgáskorlátozott benyomását keltette.

Vanderhoof mellett Steve Unger basszusgitáros a mostani felállás legrégebbi tagja, aki a vokálmunkából is rendesen kivette a részét. Stet Howland dobos a csapat hangulatfelelőse, nagy kommunikátor és mókamester, nem utolsó sorban pedig feszesen pakolta a többiek alá a ritmust. A leghalványabbnak számomra a másik gitáros, Rick Van Zandt tűnt, aki mint egy sessionmuzsikus, a háttérbe, oldalra húzódva játszotta a maga nem túl hangos és virtuóz témáit.

Kurdt Vanderhoof és Steve Unger

A Fémtemplom ezen az estén egy órán keresztül volt nyitva, a szertartásba tíz dal fért bele. Se ráadás, se pengető- és dobverődobálás nem volt. Ahogy az is érdekes, hogy több más bandához hasonlóan Howe-ék is fontosabbnak tartották a dobemelvényről készített közös fotót a nézőkkel, mint ötük együttes meghajlását.

Rögtön a koncert után került sor a dedikálásra, ahol viszont mindannyian nagyon mosolygósak, közvetlenek és készségesek voltak. A kordon nyilván az ő biztonságukat szolgálta, de vicces volt, hogy a rajongókkal készítendő közös fotó kedvéért a kis termetű énekesnek szimplán fel kellett térdelnie az asztalra (van is ilyen képem vele).

Történelmi este volt, megérte ott lenni, még ha a 60 perces előadás mellé – esetemben – majdnem hét óra oda-vissza utazás társult. Ahhoz, hogy az utolsó vonatot elérjem, este 10 körül el kellett, hogy hagyjam a tábort, úgyhogy a Gloryhammer-, Rhapsody-, Vader- stb. beszámolókat egy másik oldalon, valaki más tollából fogjátok olvasni… 🙂

Az elhangzott dalok:

ARCHAIC

Intro
Hidden Desire
The Saw
Last Man Standing
Lifebringer
Two Minutes of Hate
Bulletproof
To wonder…
…After a Kill

METAL CHURCH

Damned If You Do
Needle and Suture
Badlands
Gods of Second Chance
Start the Fire
Watch the Children Pray
The Black Things
Beyond the Black
By the Numbers
Fake Healer

A szerző: Coly807 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 hozzászólás

  1. Kb én is írhattam volna, ugyanezt láttam. Fiatal korom nagy kedvence az első pár anyag, főleg a Wayne időszak. Sajnos elszaladt jó 30 év, örülni kell hogy még tolják a srácok. Viccelődtem a végén hogy jó volt, jó volt és ha én állíthatom össze a setlistet, akkor 10 pont lett volna a produkció 🙂

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*