Hellrazer: Bonecrusher (2019)

„Kezdetben vala a zene, és hallá az ember, hogy az jó. És mondá az ember: szerezzünk tudást a nekünk örömet okozó hangokról, hogy megismerjük azokat, akik ezeket alkották. És így lőn.”

Valahogy így vagyok a legtöbb, számomra új muzsikával: előbb tetszenek a dalok, és csak utána derül ki számomra, hogy honnan származnak, milyen zenei előélettel rendelkeznek azok, akik ezeket játsszák. A Hellrazer-t alkotó négyesről is csak most, hogy nekiláttam ennek az ismertetőnek, derült ki számomra, hogy a kanadai Calgary-ból származnak, és 2006 óta létező csapatuknak a mostani már a negyedik nagylemeze. Az alapítók, Gerald „DrZ” Zamponi énekes-gitáros és Hoss, aki ugyancsak a hathúros hangszer bűvölője, két évvel korábban One-Eyed Snake néven hozták létre feldolgozásokat játszó zenekarukat, amelyből Rob Pinnegar basszusgitáros és a dobos Shigeki „Kegger” Tsutsui csatlakozását követően született meg a Hellrazer.

Eddigi albumaik közül csak a 2013-as Operation Overlord jelent meg valamilyen kiadó, konkrétan a német Dust on the Tracks Records gondozásában, a többit saját maguk finanszírozták. (Annak a lemeznek egyébként nem kisebb név volt a zenei producere, mint Michael Wagener.) A korai felállásból viszont ma már csupán a frontembert és a dobos találjuk a csapatban; a basszusgitáros Simon Hirota 2010 óta, a gitáros James Rogers pedig 2015-től játszik velük, ám míg előbbi már az említett Operation Overlord felvételeinél is jelen volt, Rogers ezen az albumon mutatkozik be a hallgatóknak.

Ahogy az a nevekből is kitűnik, az együttesben mindig is elég erős volt a távol-keleti vonal, olyannyira, hogy az előző albumon még a legénység háromnegyede volt Kanadában született, japán származású muzsikus. Ez nyilván a dobos Kegger-nek, az ő zenész-kapcsolatainak köszönhető. Ilyenfajta ázsiai motívumokat azonban senki ne várjon a bandától: zenéjükre a Brit Heavy Metal Új Hulláma és az olyan európai bandák gyakorolták a legnagyobb hatást, mint a Judas Priest, a Gamma Ray vagy a Hammerfall. Sőt, talán a kelleténél is nagyobb hatást, de erről majd hamarosan.

Aki – velem ellentétben – már korábban is ismerte a csapatot, annak az előző album megjelenését követően hat évet kellett kiböjtölnie az idei lemezig. És nem tudom, korábban milyen produkcióval álltak elő Zamponi-ék, de azt gondolom, nem volt hiábavaló ez a várakozás, mert a Hellrazer egy remek anyagot tett le az asztalra – leszámítva persze a nagyon is nyilvánvaló áthallásokat. 🙂 Az elején még nem fogtam gyanút, hiszen a Bonecrusher súlyos heavy metal-nak, már-már dallamos thrash-nek indul. Az ének egyszerre melodikus és durva, harap és hasít – kifejezetten tetszik. A nóták több mint felében hallunk olyan fülbemászó – hol a szólók részeként elhangzó, hol egyfajta refrénként funkcionáló – gitárdallamokat, amelyek kifejezetten fogóssá teszik ezeket a szerzeményeket, összességében pedig az anyag tetszési indexét növelik. Kellemesen zúzósak az olyan középtempós számok, mint a címadó szerzemény, a Necropolis vagy az End of Days. Legnagyobb kedvencem azonban a Revolt, amelyben az ének szinte végig melodikus, plusz Rogers-ék itt is előállnak egy könnyen jegyezhető gitárdallammal.

De ejtsünk szót az „ilyet már hallottam”-pillanatokról is! A legnagyobb „nyúlás” talán az albumot záró, End of Days című nóta, ami a megtévesztésig Judas Priest-es, Tiptonék muzsikájának egy kissé szigorúbbra hangolt verziója, plusz Zamponi orgánuma, intonálása is szinte egy az egyben Rob Halford-ét idézi. És ha eddig nem esett volna le, a hallgató itt csaphat a fejére, hogy a lemezt bizony elég erősen átitatja a Judas Priest szellemisége.

De melyik az a zenekar, amelyik legalább ennyire a birminghami fémistenek hatása alatt áll? Hát persze, hogy a Gamma Ray, amelynek a stílus iránti imádata időnként olyan banalitásokban ölt testet, mint a Heavy Metal Universe vagy a To the Metal című nóták. Nem véletlen, hogy a Hellrazer is előállt a maga „himnusz-paródiájával”, a Metal Heavy-vel, amit mintha csak Kai Hansen írt volna… Tovább is van, mondjam még? A Necropolis úgy kezdődik, mint egy Running Wild-szám, a Killroom szövegének ritmizálása pedig a Metallica Fight Fire with Fire-jét idézi.

Ezzel együtt nekem tetszik ez a lemez. Sőt, nagyon tetszik. Változatos, fogós, élvezetes. Csak ez a folyamatos dejá vu-érzés ne lenne! Kíváncsi vagyok Kegger-ék korábbi alkotásaira, hátha azokban több az eredetiség, de addig ezt az anyagot is jó szívvel ajánlom mindenkinek.

A szerző: Coly743 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*