Hellrazer: Bonecrusher (2019)

„Kezdetben vala a zene, és hallá az ember, hogy az jó. És mondá az ember: szerezzünk tudást a nekünk örömet okozó hangokról, hogy megismerjük azokat, akik ezeket alkották. És így lőn.”

Valahogy így vagyok a legtöbb, számomra új muzsikával: előbb tetszenek a dalok, és csak utána derül ki számomra, hogy honnan származnak, milyen zenei előélettel rendelkeznek azok, akik ezeket játsszák. A Hellrazer-t alkotó négyesről is csak most, hogy nekiláttam ennek az ismertetőnek, derült ki számomra, hogy a kanadai Calgary-ból származnak, és 2006 óta létező csapatuknak a mostani már a negyedik nagylemeze. Az alapítók, Gerald „DrZ” Zamponi énekes-gitáros és Hoss, aki ugyancsak a hathúros hangszer bűvölője, két évvel korábban One-Eyed Snake néven hozták létre feldolgozásokat játszó zenekarukat, amelyből Rob Pinnegar basszusgitáros és a dobos Shigeki „Kegger” Tsutsui csatlakozását követően született meg a Hellrazer.

Eddigi albumaik közül csak a 2013-as Operation Overlord jelent meg valamilyen kiadó, konkrétan a német Dust on the Tracks Records gondozásában, a többit saját maguk finanszírozták. (Annak a lemeznek egyébként nem kisebb név volt a zenei producere, mint Michael Wagener.) A korai felállásból viszont ma már csupán a frontembert és a dobos találjuk a csapatban; a basszusgitáros Simon Hirota 2010 óta, a gitáros James Rogers pedig 2015-től játszik velük, ám míg előbbi már az említett Operation Overlord felvételeinél is jelen volt, Rogers ezen az albumon mutatkozik be a hallgatóknak.

Ahogy az a nevekből is kitűnik, az együttesben mindig is elég erős volt a távol-keleti vonal, olyannyira, hogy az előző albumon még a legénység háromnegyede volt Kanadában született, japán származású muzsikus. Ez nyilván a dobos Kegger-nek, az ő zenész-kapcsolatainak köszönhető. Ilyenfajta ázsiai motívumokat azonban senki ne várjon a bandától: zenéjükre a Brit Heavy Metal Új Hulláma és az olyan európai bandák gyakorolták a legnagyobb hatást, mint a Judas Priest, a Gamma Ray vagy a Hammerfall. Sőt, talán a kelleténél is nagyobb hatást, de erről majd hamarosan.

Aki – velem ellentétben – már korábban is ismerte a csapatot, annak az előző album megjelenését követően hat évet kellett kiböjtölnie az idei lemezig. És nem tudom, korábban milyen produkcióval álltak elő Zamponi-ék, de azt gondolom, nem volt hiábavaló ez a várakozás, mert a Hellrazer egy remek anyagot tett le az asztalra – leszámítva persze a nagyon is nyilvánvaló áthallásokat. 🙂 Az elején még nem fogtam gyanút, hiszen a Bonecrusher súlyos heavy metal-nak, már-már dallamos thrash-nek indul. Az ének egyszerre melodikus és durva, harap és hasít – kifejezetten tetszik. A nóták több mint felében hallunk olyan fülbemászó – hol a szólók részeként elhangzó, hol egyfajta refrénként funkcionáló – gitárdallamokat, amelyek kifejezetten fogóssá teszik ezeket a szerzeményeket, összességében pedig az anyag tetszési indexét növelik. Kellemesen zúzósak az olyan középtempós számok, mint a címadó szerzemény, a Necropolis vagy az End of Days. Legnagyobb kedvencem azonban a Revolt, amelyben az ének szinte végig melodikus, plusz Rogers-ék itt is előállnak egy könnyen jegyezhető gitárdallammal.

De ejtsünk szót az „ilyet már hallottam”-pillanatokról is! A legnagyobb „nyúlás” talán az albumot záró, End of Days című nóta, ami a megtévesztésig Judas Priest-es, Tiptonék muzsikájának egy kissé szigorúbbra hangolt verziója, plusz Zamponi orgánuma, intonálása is szinte egy az egyben Rob Halford-ét idézi. És ha eddig nem esett volna le, a hallgató itt csaphat a fejére, hogy a lemezt bizony elég erősen átitatja a Judas Priest szellemisége.

De melyik az a zenekar, amelyik legalább ennyire a birminghami fémistenek hatása alatt áll? Hát persze, hogy a Gamma Ray, amelynek a stílus iránti imádata időnként olyan banalitásokban ölt testet, mint a Heavy Metal Universe vagy a To the Metal című nóták. Nem véletlen, hogy a Hellrazer is előállt a maga „himnusz-paródiájával”, a Metal Heavy-vel, amit mintha csak Kai Hansen írt volna… Tovább is van, mondjam még? A Necropolis úgy kezdődik, mint egy Running Wild-szám, a Killroom szövegének ritmizálása pedig a Metallica Fight Fire with Fire-jét idézi.

Ezzel együtt nekem tetszik ez a lemez. Sőt, nagyon tetszik. Változatos, fogós, élvezetes. Csak ez a folyamatos dejá vu-érzés ne lenne! Kíváncsi vagyok Kegger-ék korábbi alkotásaira, hátha azokban több az eredetiség, de addig ezt az anyagot is jó szívvel ajánlom mindenkinek.

A cikk szerzője: Coly850 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*