Heilung: Futha (2019)

Legkedvesebb zenekaraim lemezmegjelenéseit sem szoktam már a régihez hasonló, túlzó elvárásokkal figyelni. A számtalan csalódás távolságtartásra tanított, ám a Heilung június végére beígért új albuma kapcsán kíváncsi várakozással és enyhe türelmetlenséggel számoltam vissza a napokat. Az először 2015-ben, még saját erőből tető alá hozott, majd a Seasons of Mist által 2018-ban újra kiadott bemutatkozó albumuk, az Ofnir két perc alatt levadászott, és a Futha néven érkező friss lemezről előzetesen közzétett három ínycsiklandó tétel is a szívem közepébe röpített nyílvesszőként talált telibe, a teljes album pedig még közelharcban is fölém kerekedett. Nem akarom szét spoilerezni a saját írásom, de a Futha nálam akár az év lemeze címre is esélyes, annak ellenére, hogy első ránézésre semmi köze nincs sem a rockzenéhez, sem a metálhoz.

Akad azonban olyan underground irányzat, vagy annak valamelyik oldalága, esetleg azok közül is csupán egy-egy kósza zenekar, amely sajátos zenei nézőpontja okán mégis a mi almunk kölykének tekinthető. A dán bejegyzésű, de német és norvég tagokat is magában foglaló Heilung kapcsán kapásból adja magát néhány halvány fémes párhuzam: kezdve a mostanában virágkorát élő pre-keresztény és viking kor iránti elkötelezett érdeklődésükkel, aztán Uwe Faust olykor a metálos károgást alulról pedzegető énekstílusa okán is (főleg élőben tudja ezt az érzést kelteni), nem is beszélve a finoman black metálosra formázott logójukról. Az pedig, hogy falfestményekről rekonstruált vagy a viking korból ismert hangszerek másolatait szólaltatják meg, és embercsontokon is zenélnek, emberi hamvakkal teli “csörgőket” ráznak, és saját vérükkel felavatott dobot ütnek… hát… keménykedőst játszó zenekarok százai oldaloghatnak el szemlesütve a színtérről, amit jól is tesznek, mert semmi keresnivalójuk nincs a Heilung közelében.

Nehéz a zenéjüket szavakkal leírni. A madarak röpte vagy a csillanó vízfelszín is banális lesz, ha mesélünk róla. A zenekar felé dobált skatulyajelzők vagy el sem találják őket, vagy leperegnek róluk. Experimental folk, neo-folk – mondja a mindent tudó közvélekedés. A neo-folk például telibe is kapja a lényeget, ugyanakkor el is száguld mellette. Az experimental folk megnevezés talán már jobb próbálkozás, azzal a megkötéssel, hogy a Heilung egészen a népzene létrejöttének hajnaláig megy vissza, addig, amikor a népzene, mint olyan, még épp csak kezdett formát ölteni: a rituálék erejével fénybe borított vaskorba. Innen veszi a rajtot, innen szalad el a lándzsás emberek vikinggé válásának hőskoráig, aztán harci gályák evezőcsapásainak ritmusával jön tovább, ide, egyenesen a kortársak közé, a jelenbe, mert hogy a Heilung otthona nagyon is “itt” és nagyon is “most” van.

A zenekart egy német származású tetováló művész, Kai Uwe Faust hozta létre, miután túljutott élete számtalan szakadékán (pl. sátánimádat), és miután a kiút keresése közben megismerkedett viking őseinek és azok őseinek hagyatékával. Az a bölcs felismerés vezetett a Heilung-hoz, hogy a régiek is tudtak valami fontosat mondani a világról, valamint az, hogy akik a sagák énekeibe költözve élik végtelen életüket, azok ma is élnek; tehát szóra is bírhatók és zenében megidézhetők. Uwe Faust gyorsan meg is találta elképzeléseihez az ideális társakat, Maria Franz és Christopher Juul személyében (mindketten más formációkban is érdekeltek). Hárman alkotják a zenekar szellemi magját, kreatív tengelyét, de lemezfelvételeknél és a koncerteken kisegítő zenészekkel is kiegészül a trió.

Metál zene gitárok nélkül, amit akár a vikingek is írhattak volna? Ez egy vélemény valamelyik videójuk alatt. Nem rossz beszólás, de nem biztos, hogy ebből kellene kiindulni. Uwe Faust “rájött”, hogy a sámánisztikus, kántáló, tibeti-mongol hagyományokat felidéző torokénekkel jó pár metál zenekar frontemberét túl lehet szárnyalni súlyosságban, és mivel ő maga is Slayer-en és Sepultura-n nőtt fel, a Heilung-beli ilyen értelmű megjelenése – mint metálos hang – érthető is. Ha akarná, brutál zenekarok énekesi posztján is megállná a helyét. A spektrum másik végén Maria Franz fantasztikus hangja és káprázatos dallamai állnak. Színpadi megjelenésében törékeny tündérboszorkány-ként hozza le a földre az éteri régiók harmóniáit. Hangjával Lisa Gerrard szintjén képes birizgálni szépérzékünket, bár egy picikét szűkebb tartományban, de hozzá hasonlóan, nagy átütő erővel.

Harmadik fix tagként pedig Christopher Juul fújja a kürtöt, üti a dobot, és teszi hozzá a zenéhez azokat az ismétlődő, különböző amplitúdójú, modulált hangmintáit, amelyek banális eredetük ellenére (vízcsobogás, természeti zörejek) megemelik a zene “szentségének” fokát, közben pedig még modernné is teszik azt. Mindezeken túl, Juul zenei producerként is tagja a zenekarnak, így korlátlan stúdióidő áll a rendelkezésükre, hogy lemezeiket kidolgozzák, és ez most is hallatszik a végeredményen.

Uwe Faust Szméagolt idéző, sziszegő, r-eket pörgető, mélyen kántáló, monoton hangon olvassa rá varázsigéit a tíz percet is meghaladó, Galgalrd című nyitótétel elejére; pár perc után hatni is kezd a mágia, és életre kél a zene, vele együtt pedig az album is elkezdi kibontani virágait. Maria Franz bekapcsolódó éneke – de már önmagában a hangja is – a Föld nehéz elemeit Levegő elemmé változtatja, elemeli “barbár” alapjairól a zenét. Elénk tárul egy másik világ, ahol égi folyókon, csillagfényben úszó gályák dobjainak ütemadó ritmusai kapnak zenei értelmet, és válnak rituálék, beavatások szívverésévé. A Galgalrd-ot követő Norupo-hoz már fényben tündökölve érkezünk, de még ez is csak halvány előképe a ráfordulás után következő húsz perc ragyogásának, amin két szerzemény osztozik testvériesen: az Othan és a Traust.

Az Othan életjelenségnek tűnő organikus hullámzása, hipnotikus lüktetése zátonyosra mossa a vaskor partjait, a Traust pedig zümmögő búgócsigaként, lassú kanyarokkal halad át a viking ősvilág vízválasztóin, és érkezik egyenesen a mába, ahová alkotói tartoznak. Ez a két tétel kihagyhatatlan mindenki számára, aki valaha is kedvelt egy sötétebb tónusú Dead Can Dance lemezt, vagy otthon van olyan zenekarokban, mint a Wardruna és a Danheim, vagy egyszerűen csak nem rabja megszokásainak, és friss levegőre vágyik.

Bemutatkozó lemezükhöz hasonlóan most is könnyen és nehezebben befogadható tételek sorozatát rejti a korong. Így például a Galgalrd első kétharmada, vagy az Elivagar monológja tényleg türelmeseknek való; bár a végére mindkettő szertartássá nemesül (és az is igaz, hogy az Ofnir-on is volt már ilyen versmondásos megmozdulásuk), vagy az Elddansurin indusztriál alaphangulata, ami talán már túl modern is, de a lemezt záró negyedórás Hamrer Hippyer kalapálása sem éppen könnyű eset. Ezekből a látszólagos hangulati gödrökből mégis, minden esetben fenséges eleganciával emelkedik ki a Heilung. Erre az egyik legjobb példa éppen a zárókő, a Hamrer Hippyer, ami, miután már tényleg kezdene az agyunkra menni, végül mégis kerek szépségbe foglalja a hetvennégy percnyi, furcsán ragyogó aurájú és meglehetősen súlyos albumot.

Az ősi gyökerekből alapvetően minimalista zene született. Monotóniája módosult tudatállapot felé lököd, és hozza egyre közelebb az eseményhorizontot. A sámándobok puha bum-bumjai mélyen, mézzel borított grániton dörrennek, szinte simogatják a testet, és kedvünk is támad nyakig merülni az élő puhaságba, már amennyire a talapzat engedi, mert puhánysággal azért nem lehet vádolni a Heilung-ot. Harcias, marsi erőkkel átitatott, de vénuszi szépséggel kordában tartott, örök idők óta létező ritmus-alapzatokra épülnek olyan számok, amelyekben a múlt kútjának legmélyén, jelenünk tükröződését is megpillanthatjuk. A világgal való együttélés ünnepeinek rituáléi visszhangoznak mindenütt, békét és háborút, napfényt és vihart vizionáló rúnák jóslatai teljesednek be, az izzó mag szívverésével dübörög alattunk a föld.

Az olyan kifejezések, mint „szép”, „súlyos”, „durva” vagy „emelkedett” a Heilung esetében alig jelentenek valamit. A zene, amit játszanak, azt a kort idézi, amikor ezek a minőségek még nem váltak el egymástól (legalábbis a zenében), amikor még pajzsokon koppanó nyílvesszők sorozatai adták az ütemet a születés és a halál rituáléihoz. Minden szépsége ellenére sem könnyű hallgatnivaló a Futha. Feltérképezetlen csakrákat állítgat ide-oda, megdolgozza az ember belső szféráját, és néha meg is tapossa azt.

A Heilung eddigi, rövid életműve hibátlan. Első lemezük megjelenése után hosszabb idő elteltével, a 2017-es Castlefest-en léptek csak színpadra. Koncertjük rögzítésre került, és meg is jelent még abban az évben, videó és hanganyag formájában, Lifa címen. A videó szabadon elérhető, érdemes belenézni, mert a vizuális körítés sokat hozzátesz a zene értékéhez. Az élő hangzásuk is nagyon rendben van. Nyilván extra élmény lett volna valójában ott lenni, és átengedni magunkon a zenéjükből áradó tisztító egyszerűséget, a múlt leheletét, azt a vibrációt, aminek, még így, a távolból, közvetítő közegek során át is érezni erejét. A Heilung új lemezével is elérte a lehető legtöbbet, amit zenével csak el lehet érni: a maga módján szebbé tette a világot.

A szerző: Bársony Péter39 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*