Exodus: Fabulous Disaster (1989)

Nincs még egy olyan stílus a heavy metal-on belül, amiről ennyit írtunk volna oldalunkon; a nyolcvanas évek eleji felbukkanásától az évtized végi aranykorán át a kilencvenes évek hanyatlásáig, átalakulásáig bezárólag, de a kétezres években történt feltámadásáról is rendszeresen szót ejtettünk. Könnyen kitalálható, hogy a thrash metal-ról, mint a fémzene egyik meghatározó ágáról van szó, amelynek az amerikai Exodus is jeles képviselője. Azt már nem csak mi emlegetjük, hogy az úgynevezett Big Four társaság (mindenki tudja, melyik bandák tartoznak ide) simán kibővíthető, mégpedig az Exodus-szal, de valahogy sosem jött el az idő, hogy Big Five-ra kereszteljék át a thrash metal nagyjait.

Vajon mi az oka annak, hogy az Exodus mindig e négyes árnyékába szorult? Aki felületesen ismeri ezt a zenei stílust, nem igazán tudja a választ, de két legnagyobb thrash-szakértőnk, Vectomi és Dávid Laci sem biztos, hogy megmondaná a pontos okokat. Az biztos, hogy nem érdemes kiindulni a lemezeladásokból és a koncertek látogatottságából, mert ez nem ad reális képet azzal kapcsolatban, hogy melyik zenekar a jobb. Ha a mostani népszerűségi indexből indulnánk ki, akkor a Metallica egyedül maradna, de mint tudjuk, ez már régen nem mérvadó azok számára, akik igazán szeretik ezt a stílust. Szerintem Gary Holt-ék nem is igazán foglalkoznak ilyen csip-csup dolgokkal, egyszerűen teszik a dolgukat, és örömmel játsszák ezt a zenét. Talán az egyik oka az lehet a „távolmaradásnak”, hogy az Exodus a legkevésbé dallamos és fogós thrash-t űzi az „elit” zenéjével összehasonlítva.

A Fabulous Disaster a zenekar harmadik nagylemeze, és ezzel a kiadvánnyal teljesen „beérett” az Exodus. A Bonded by Blood bemutatkozó album, amin Paul Baloff énekelt, az egyik legmeghatározóbb albuma lett a színtérnek, és alapot is adott a zenekar népszerűségének, sőt, már az 1982-ben megjelent demó nyomán komoly rajongótáboruk alakult ki. Sajnos Paul kiállhatatlan viselkedése énekescseréhez vezetett a debütáló korong után, a helyére Steve „Zetro” Souza került, akivel a Pleasures of Flesh készült, de nem lett akkora dobás, mint az első, pedig szerintem a második album is remekmű. A Fabulous Disaster-t viszont sok rajongó az együttes legjobbjának tartja, mint ahogy én is. Igen, tudom, rengetegen a Bonded by Blood-ot vélik a csúcsnak, amivel nem is vitatkoznék, mert mint mondottam, a thrash metal nélküle szegényebb lenne, de nekem a harmadik nagylemez a kedvencem.

Jellemző a thrash metal korai korszakára, hogy a kezdeti gyors és energiától feszülő bemutatkozó lemezek után egyre dallamosabb, változatosabb muzsikát kezdtek el játszani az első ligás csapatok, még az ultra-brutál Sodom is sokat finomodott idővel, de az Exodus is néha-néha rálépett a fékre, valamint fogós refrénekkel is operált, de olyan dallamosodás sosem játszódott le náluk, mint például a Megadeth-nél, a Metallicáról már nem is beszélve. Ők így voltak jók, a Fabulous Disaster-rel simán szintet léptek, mert új elemek náluk is beépültek kíméletlen muzsikájukba, de ők másképp közelítettek a thrash metal-hoz, mint kollégáik. Érdekes ez a jelenség, mert, mondjuk, a Testament a dallamosodást választotta, ám a régi rajongók elfordultak tőlük, újak pedig nem igazán jöttek. Akkor lettek újra – relatív – népszerűek, amikor ismét a zúzós thrash-t nyomták.

Nem úgy indul az album, hogy bármi lagymatag átalakulás történt volna a zenében, mert a Last Act of Defiance felér egy pörölycsapással, mivel olyan tempó és zúzás van a dalban, hogy lecsavarja az ember fejét. A nóta témája is illeszkedik ehhez, mert egy Santa Fe-i börtönlázadásról szól. Az ezt követő főcímdal már egy picit visszafogottabb sebességgel hasít, de megkockáztatom, hogy a világ egyik legütősebb riff-jét hallom benne. Nekem ez a szám etalon a thrash metal-ban, és a nem szokványos refrénje is szintén az egyik legjobb a színtéren.

Nos, innentől jön az első meglepetés, a Toxic Waltz. Ez már egyáltalán nem tiszta thrash, döcögősebb sebességgel dohogó, dallamfoszlányokat sem nélkülöző nóta, amely idővel az Exodus egyik közkedveltje lett. A szöveg a rajongókról szól, és szinte ars poetica-jává vált a zenekarnak. A vége felé tovább lassul és szellőssé válik a szám, csak a kiabálós refrén maradt meg. Hogy további érdekességeknél maradjunk, a War együttes Low Rider-ének feldolgozása következik, ami egész jól áll az H-Team-nek (Gary Holt és Rick Hunolt), de az eredetit nem ismerem. A legtávolabb viszont a Cajun Hell áll a thrash-től, ebben már slide gitár és szájharmonika is felbukkan, a hangulat pedig totál country-s, texasi. Kilóg, de mégsem, mert valahogy beleilleszthető a dalcsokorba. Jó húzás volt egy ilyennel próbálkozni, szerintem telitalálat.

A Like Father, Like Son egy több, mint 8 perces darab, amely még mindig nem gyorsul fel túlságosan, viszont finom zenei témákkal halmoznak el minket a zenészek, és emiatt is csak a legjobbakat mondhatom, mert tovább színesíti az Exodus repertoárját. Nos, a lemez közepe egy kissé máshogy alakult, mint ahogy azt az old school thrash rajongók várták – ami szerintem nem baj –, de innentől ismét a „megszokott” kerékvágásban haladt a banda. A Corruption a kiabálós refrénjével és gyorsabb tempójával megnyugtatja a kedélyeket, a Verbal Razors még erre is rátesz egy lapáttal, mert még keményebben és gyorsabban dörren meg a nóta. Semmi tutujgatás, semmi dallamos refrén nem lelhető fel benne, csak a kíméletlen zúzás és a hardcore-szerű csorda-vokál játszik szerepet. A riffek állat módon szakítanak, a szólók pedig a legjobb thrash-iskolát képviselik. És ha ez nem lenne elég, az Open Season-ben is hallhatunk hasonlókat, de itt már megint óvatosabb a zenekar, nem csak a gázpedált nyomják, vannak lassabb kiállások is.

A CD verziót egy feldolgozás zárja, az AC/DC Overdose című nótája, de hogy őszinte legyek, nekem ez nem hiányzik, mivel nem vagyok Angus Young-ék rajongója, így azt sem tudom megítélni, mennyire jó az Exodus-átírat. De a Fabolous Disaster így is, úgy is korszakalkotó, amely nélkül nem lenne olyan a metal, mint amilyen. És persze, anno ezt is egy gagyi kazettán szereztem be, amit ronggyá hallgattam. Nem sajnálom, mert ha nem hallgattam volna annyit, nem ment volna gajra. Most pedig már minden formában be tudom szerezni. És be is kell, mert ahogy Sancho barátom viccesen mindig mondogatta egy-egy remekműről: az alapműveltség része.

A szerző: Zozzie313 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*