Darkthrone: Old Star (2019)

Többször is volt szerencsém Norvégiában tartózkodni, és sosem értettem igazán, hogyan nőtt ki onnan az a fajta black metal, amelyet a teljes kompromisszummentesség jellemez. A hétköznapokban ennek a világnak még csak a csíráját sem leli meg az ember. Ahogy egyik barátom mondotta volt, nincs ott semmi más, csak szikla és pølse (norvég hot dog, népeledel). Konkrétan metal arcokat is nagyítóval kell keresni a városokban. Varg Vikernes is utalt erre egyik vlogjában, hogy ott, ahol ő lakott, nagyjából szinte nulla metal élet volt. Mondjuk, a végeláthatatlan ormok és erdők között, több hónapnyi sötétségben (némi vodkával) azért meg tud ihletődni az ember fia…

A Darkthrone 1987-ben alakult ebben a közegben, Oslo mellett, Fenriz (eredeti nevén Leif Nagell), Nocturno Culto (Ted Skjellum) és Zephyrous (Ivar Enger) főszereplésével. Kezdetben death metalt játszottak, 1991-ben jelent meg első lemezük, a Soulside Journey, ami elég feledhetőre sikeredett. Ezt követte az 1992-es A Blaze in the Northern Sky, ami már a kortárs (pl. Mayhem) black metal elvárásoknak is megfelelt. A következő, Under a Funeral Moon lemezük után Zephyrous távozott a bandából, Fenrizék kettesben ontották tovább magukból a black metal alapköveit. Több híres/hírhedt zenésztársuk is írt nekik szövegeket, például Vikernes, Garm és Ihsahn.

Korai éveik erényei szerintem az 1994-es Transilvanian Hunger lemezen csúcsosodnak ki. Itt a hangszereket egy személyben Fenriz kezeli, Noctuno az énekért felelős. A 2004-es Sardonic Wrath a zenekar utolsó klasszikus értelemben vett black metal lemeze. A Cult Is Alive koronggal egy kicsit lelassítanak, és egyfajta black ’n’ roll stílusban kezdenek alkotni: mintha a korai Darkthrone-t és a Motörhead-et beletöltenénk egy shaker-be…

Öt ezt követő lemez után jutunk el idei anyagukhoz. A felállás változatlan, Fenriz (aki a Darkthrone mellett egy másik együttesben, a Valhall-ban is játszik, zenei újságíró és 2015 óta a politikában is megmérettette magát, cuki cicás fotókkal…) dobol, Nocturno viszi a többi hangszert és énekel. A stílus az előző albumokéhoz hasonló, nem sok újat hoznak a srácok. A nyitó tétel, az I Muffle Your Inner Choir kellemes középtempós, black-es riffel nyit, majd lassulunk és lassulunk. A következő, The Hardship of the Scots című szám, amivel promotálták az anyagot, még lassabb vizekre evez, rock ’n’ roll és doom metal keveredik, melodikus gitárszólókkal. Az énekhang karcos, az egész nóta a Celtic Frost-ot idézi.

Következik a címadó dal, sok izgalom itt sincs, nagyjából az előző hangulat folytatása. A tempók visszafogottak, az énektémák meglepően dallamosra sikerültek. Az utolsó előtti, Duke of Gloat című opuszban kapunk még egy kis lendületet az arcunkba, de ne ijedjünk meg, csak olyan öregurasan, hiszen embereink már az ötödik x-et kerülgetik. Nálam ez a nóta az album legjobbja. Van benne egy kis élet, és egy kicsit visszakacsint a black-ízű riffek felé. A záró tétel újra egy lassabb darab.

A lemez hat dalt tartalmaz, és 38 perc hosszú. Sok meglepetés nem éri az embert a hallgatása közben, nekem kifejezetten háttérzenének való fajta. Aki szereti a csapat utóbbi lemezeit, annak bátran ajánlom: hozzák a szintet, sőt talán egy kicsit meg is ugrották, de aki a régebbi műveiket kedveli, annak ez a korong sem hoz megváltást. Nálam három az ötből.

A szerző: Atter-M12 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*