Armored Saint, Metal Church – Turock, Essen, 2019. július 18.

Ha egy zenei fiókot kellene most kinyitnom, valószínűleg mindkét együttest a power metal skatulyában keresném. Ezen belül is két élcsapatról beszélhetünk, akiket ezen a szinten és ebben a stílusban aligha lehet felülmúlni. Ezért kétség sem férhetett ahhoz, hogy az esseni Turockban töltsem ezt a csütörtök estét, hiszen dupla headliner koncertet hirdettek, mindkét banda esetében ugyanannyi játékidővel! 🙂

A klub olyannyira megtelt, hogy még az előtérben, a klub bejáratánál is álltak, elfogadva a helyzetet, hogy ha nem is látják a színpadot, de legalább fültanúi lehetnek ennek az estének. A szakma legjava is összegyűlt itt, többek között a Metal Hammer, a Rock Hard, a Legacy és a Deaf Forever magazinok képviselői, de jöttek rajongók Luxemburgból, Hollandiából, Franciaországból és Japánból is. A közönség már az Armored Saint intrója előtt teli torokból énekelte a hangfalból áradó klasszikusokat (Dio, Judas Priest, Iron Maiden). Azt persze már eleve lehetett sejteni, hogy a zenekarok itt egy szöveg-biztos publikummal fognak majd szemben állni.

A fények elhalványultával a színpad előtt álló tömeg teli torokból skandálta az Armored Saint nevét, és nagy üdvrivalgás tört ki, ahogy a tagok egymás után jelentek meg a színpadon. Már az első hangoknál megtapasztalhattuk a jó hangzást és a hangszeres magabiztosságot. Sokak számára a mai napig érthetetlen, hogy ez a zenekar miért nem kapta meg a széles körű elismerést, hiszen az 1982-es kezdetek óta klasszis dalok klasszis előadásban jellemezték és jellemzik őket. Kezdésként az 1987-es, számomra legjobb albumukról (Raising Fear) nyomták el a címadó szerzeményt, precízen, pontosan, akár egy svájci óramű! De ez a profi előadásmód az egész estére jellemző volt.

Jeff Duncan és Phil Sandoval

Ezután sem volt megállás, mert jöttek az olyan örökzöldek, mint a Can U Deliver, a Head On, a Reign Of Fire és társaik. Hiányérzetem nem is igen volt, még ha egy-két kedvencem nem is hangzott el, de a zenekar érthető módon variálni akarja a szett-listáját, és olyan dalokat játszanak, amelyek számukra is kihívást jelentenek, vagy amelyek személyes kedvenceik. A legutóbbi stúdióalbumról is választottak egy dalt, méghozzá a címadó Win Hands Down-t, ami szinte már most egy sorban említhető a régi számokkal.

Joey Vera

John Bush itt-ott viccelődött a számok között, hogy ennél lelkesebb közönség talán csak az Iron Maiden-re megy, és hogy mennyire megtisztelve érzik magukat a Rajna földjén. Végül 13 szám és szűk 90 perc után adták át a színpadot a másik legendának, akiknek szintén sikeresebbeknek kellene lenniük nemzetközi téren.

Az elhangzott dalok:

Raising Fear
Can U Deliver
Creepy Feelings
Head On
Last Train Home
Underdogs
For the Sake of Heaviness
In the Hole
Seducer
Reign of Fire
Win Hands Down
Nervous Man
March of the Saint

Miközben szóltak a Metal Church intró hangjai, a tagok összegyűltek a színpad szélén, és bemelegítettek a show-ra. Itt is üvöltötte a közönség a zenekar nevét. Két utolsónak Kurdt Vanderhoof és Mike Howe jelent meg, és a legnagyobb üdvrivalgás talán az ő jelenlétüket övezte, ami érthető, hiszen ők a csapat vezéregyéniségei. Kezdésnek a legutolsó album címadó szerzeményét választották, ami a turnéjuk elnevezése is egyúttal. Változatos dallistát válogattak össze, hiszen nemcsak egy tempóban játszandó számok voltak itt, hanem líraibbak is, mint például a Badlands vagy a Watch the Children Pray, hogy ezeken keresztül megmutathassák a csapat zenei sokszínűségét.

Mike Howe és Kurdt Vanderhoof

A riffek szinte kristálytisztán szóltak aznap este, amiért dicséret illeti a keverősöket, mert a hangerő nagy volt, de a hangszerek jól elkülönültek egymástól, és a dalok nyersebben és ízlés szerint talán még jobban is szóltak, mint a stúdiófelvételeken. Mike Howe-nak van egy érdekes és egyéni mozgása a színpadon, hiszen néha mintha lebegne, helyenként pedig Rob Trujillo-szerűen mozgott, de jól értett hozzá, hogy a publikumot éneklésre biztassa, és ezzel remek hangulatot teremtsen. Zárásként a Fake Healer hangzott el, amit szintén hatalmas taps övezett.

Összegezve, ha valaki rangsorolni akarná a két zenekar teljesítményét, sokak számára (magamat is belevéve) talán az Armored Saint volt az este győztese. De ennek szerintem nincs sok értelme, hiszen két hasonló stílusban játszó, kitűnő formában lévő legendát látni-hallani egy este, felér egy hatalmas nyereménnyel!

John Bush
Gonzo Sandoval

Steve Unger
Rick van Zandt
Stet Howland

A szerző: Novák Norbert32 publikáció
A ’80-as évek gitárzenéin nőtt fel, amikért a mai napig is rajong. Jelenleg a német The-Pit.de-nél, Way Up-nál és Rock Times-nál dolgozik, mint fotós és újságíró. Főállásban nyelvészeti területen tevékenykedik Németországban.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*