Abbath: Outstrider (2019)

Volt egy kisebb dilemmám, amikor elkezdtem gondolkodni ezen a cikken, mégpedig az, hogy hogyan tudnám úgy megírni, hogy az Immortal-vonalat kihagyjam belőle. Tettem volna ezt azért is, mert nem a hőskorhoz viszonyítva szerettem volna véleményt mondani a lemezről, másrészt mert Dávid Laci kollégám már egy korábbi cikkében (itt) kivesézte az Immortal-sztorit. Végül mégsem sikerült teljesen kizárnom a múltat, amiért mindenkitől elnézést kérek…

Szóval, mint azt most már tudjuk ( 🙂 ), az Abbath zenekar története szorosan összefügg az Immortal-éval. Előbbi a nevét a gitáros, dalszerző, énekes Abbath Doom Occulta, hétköznapi nevén Olve Eikemo művésznevéről kapta. A szóban forgó úriember Bergentől nem messze, Norvégia fjordokkal rendesen megtűzdelt részén nőtt fel. Pályafutását az Old Funeral-ban kezdte, ahol még basszusgitáron játszott, és többek között Varg Vikernes-szel is zenélt együtt. 1991-től a fentebb már említett Immortal alapító tagja, igazi zenei mindenes: gitározik, bőgőzik, énekel, sőt két lemezt fel is dobolt. 2006-ban, amikor fő bandája éppen sziesztázott, gyorsan összehozott egy jó kis black ’n’ roll lemezt, a Between Two Worlds-öt, méghozzá a nem túl ötletes „I“ zenekarnév alatt. Aztán 2015-ben jött a fekete leves: jogi viták miatt otthagyta az Immortal-t, akik azóta egy tavalyi lemezzel bebizonyították, hogy Abbath után is van élet, nem is akármilyen… (a kritika itt olvasható)

No, de térjünk vissza főhősünkre, aki nem sokat tétlenkedett, és még ebben az évben összehozta új zenekarát, meg is jelentetett egy kislemezt, majd egy évvel később a bemutatkozó albumot, amelynek címe megegyezik a zenekar nevével. Társai egy ír dobos srác, Creature, aki többek között játszott élőben a Sepulturával és a Decapitated-del, valamint basszusgitáron az ex-Gorgoroth-os King. Erre a lemezre a felállás lecserélődött, és négytagúvá duzzadt. A doboknál egy tehetséges, fiatal, finn srác, Ukri Suvilehto ül, aki szerintem nagyon jól ráérzett a zene lényegére. Technikás, ötletes játéka az album erőssége. A bőgőt egy olasz leányzó (!), Mia Wallace kezeli, másodgitárosként pedig kaptunk még egy tagot, Ole André Farstad-ot, aki a norvég prog/thrash Ilti Milta zenekarból érkezett, és a játéka igencsak érezhető a szólókon.

A nyitó nóta a Calm in Ire (Of Hurricane) címet viseli, és meglehetősen elsöprőre sikeredett. Egy kicsit olyan, mint amilyen dalok az előző lemezen voltak, egy kicsit meg nem olyan… 🙂 A dalszerkezet, a hangulat, a ritmusok, a dinamika, az énekhang hamisítatlan Abbath, de valamiféle melodikus finomság is beleszövődik. Itt kifejezetten előremutató, fejlődő tendenciát érzek. A következő dal egy gyorsabb tétel, a közepén egy progresszívebb, szólókkal tarkított résszel. Negyedikként hangzik el az anyagot előzetesen promotáló Harvest Pyre című dal. Lassabb, középtempós nóta, elsodró lendülettel; nem annyira a technika, inkább a hangulat dominál benne. Azért némi szólógitár-munka itt is fellelhető. Egy kicsit az előző lemezt idézi, plusz bennem némi All Shall Fall-os hangulatot is ébresztett. Véleményem szerint az album abszolút legjobb szerzeménye.

A címadó dalt, az Outsrider-t akusztikus gitárjáték vezeti fel. Újra egy nagyon erős darab, a középtempós, All Shall…-korokat (és a Bathory-t) idéző fajtából. Új kedvencet avattam benne. Még a szólók is úgy sírnak, ahogy azoknak kell. Bevallom, Abbath-nak az ilyen szerzeményeit szeretem igazán, amelyek egy kicsit megidézik a svéd nagyúr (Quorthon) halhatatlan emlékét. Az utolsó saját nóta, a Hecate szintén nagyon erős, lendületes. Gyors és középtempós részek válaszolgatnak egymásnak, ízléses szólókkal megtámogatva. Nagyon hangulatos darab. Itt-ott nagyzenekari áthallásokkal tűzdelt, néhol egészen himnikus, akusztikus gitáros kiállással. Jaj, jaj, jaj, bajban leszek, már megint egy kedvenc-gyanús darab!!!

Az albumot egy Bathory-feldolgozás zárja: a Pace‘ Till Death a Blood Fire Death albumról. Na, ugye, hogy nem véletlenül emlegettem korábban az itt-ott fellelhető párhuzamot… Erről a számról különösebben nem szeretnék nyilatkozni. Jól megoldották, ennyi.

A lemezen kilenc dal hallható, ebből nyolc saját, bő 38 perc terjedelemben. Azt gondolom, Abbath-ék rendesen odarakták magukat ezzel a lemezzel, és ha lenne valamiféle verseny köztük és az Immortal között, ami remélem, hogy nincs, vagy csak olyan egészséges fajta, akkor jócskán visszavágtak az Immortal tavalyi lemezére. Nagyon erős anyagot hoztak össze, nálam talán eddig az idei év legjobbja. Mondjuk, egy picikét elfogult vagyok, mert a kezdetektől fogva kedvelem Abbath munkásságát, és még gitárleckéket is vettem tőle… persze csak a YouTube-os videóiból. 🙂

A pontszámom 4,5. Nekem az a progresszívebb szólómunka, ami, gondolom, az új gitárosnak köszönhető, kevésbé jött be ebben a zenében. Nem annyira zavaró, simán lehet, hogy más abszolút nem fogja kifogásolni, de nálam ezért fél pont levonás jár.

A szerző: Atter-M6 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*