The Rods: Brotherhood of Metal (2019)

A The Rods egy veterán amerikai heavy metal zenekar, az első lemezük 1980-ban jelent meg, tehát már ott voltak a műfaj születésénél. Sőt, a zenekar vezetője, David „Rock” Feinstein gitáros/énekes már jóval korábban, a ’70-es évek elején is aktívan zenélt, nem is akárkivel, ugyanis unokatestvére, Ronnie James Dio oldalán az Elf sorait erősítette. A The Rods pályafutása első szakaszában, 1980 és 1987 között öt nagylemezt adott ki, sajátos hard rock alapú metal zenéjük sajnos csak a kult státuszba tudta eljuttatni őket, lemezeladásaik egyre hanyatlottak, az ötödik album, a Heavier than Thou sikertelensége kedvüket szegte, és szétszéledt a zenekar.

A banda tagjai – muzsikusok lévén – természetesen nem tudtak távol maradni a zenétől, a dobos Carl Canedy producerként többek között olyan zenekarokkal dolgozott, mint az Anthrax, az Exciter, a Helstar, az Overkill vagy a Possessed. Emellett zenészként számos zenekarban megfordult, ezek közül a Killen a mai napig aktív. Feinstein sem volt tétlen, a 2000-es évek elején beindította szólókarrierjét, és jó pár lemezt meg is jelentetett azóta. A The Rods újjáalakulása 2008-ig váratott magára, 2011-ben pedig meg is jelent a visszatérő lemez Vengeance címmel. Röpke nyolc év elteltével pedig már itt is a folytatás, a Brotherhood of Metal.

Tudom, sokan vannak, akik megmosolyogják, ha egy bizonyos kor felett még mindig aktív egy zenekar, és olyanokat mondanak: minek erőlködnek még, igazán tudhatnák, hogy mikor kell abbahagyni stb… Ha pedig nem is különösebben sikeres az adott előadó, akkor egyenesen ássa el magát! Szerencsére nekem nincs ilyen problémám, sőt, valószínűleg egyfajta zenei gerontofil lehetek, mert kifejezetten bírom, amikor az öregedő rock arcok hosszú évek után is ugyanolyan töretlen lelkesedéssel képesek nyomulni, mint régen.

Sejtem is, hogy valószínűleg hová vezethető vissza nálam ez a szimpátia. Van egy réges-régi cimborám, név szerint Joe, aki egy jó húszassal idősebb nálam, és még zsenge rocker koromban ismertem meg. Joe gyakorlatilag a város rockere, akit mindenki ismer, ha nem is személyesen, de névről biztosan. Tudjátok, az a fajta fanatikus, akivel ha összefut az ember az utcán, pár percig löki a rizsát valamelyik klasszikus rock bandáról, aztán ott helyben térdre ereszkedik, és elkezdi üvölteni a kedvenc AC/DC dalát, léggitárral kísérve. Fényes nappal, józanul. Ez bármennyire is ciki tud lenni, egyszerűen nem lehet nem imádni az arcot, hiszen valljuk be, valahol mindannyiunkban ott bujkál ez a fajta szabadságszellem.

Joe-ról tudni kell, hogy fiatalabb korában dobos volt egy zenekarban, ami természetesen már régóta nem létezik, de ő töretlenül hisz abban, hogy egyszer majd újra összehoz egy bandát, és szövögeti a terveit, hogy na, majd akkor jól megmutatja a világnak, hogy mi az a rock’n’roll! Talán az van, hogy az összes ilyen végletekig kitartó metal zenészben egy kicsit Joe-t látom. Ez alapján sejteni is vélem, hogy milyen arcok is lehetnek az efféle öreg rókák. El is gondolkodtam, hogy milyen lehet a hangulat, mondjuk, a The Rods zenekar próbatermében. Következzen hát egy képzelt jelenetsor a zenekar próbájáról, a főszerepben David Feinstein-nel:

„Basszus, fiúk! Képzeljétek, éppen csak hogy el tudtam szabadulni egy kis muzsikálásra! Azt mondta az asszony, ne menjek sehová, mert jönnek az unokák! Mondtam neki: ki a nagyanyjuk, én vagy te? Kötögess nekik, vagy tudom is én! Velem majd csak akkor játsszanak, ha gitárt látok a kezükben! Na, mindegy, a lényeg, hogy idefele jövet a Manowar-t nyomattam a kocsiban, és eszembe jutott, hogy nekünk is írni kellene egy jó kis döngetős himnuszt, metal-tesóságról meg ilyenekről. Lehetne a címe Brotherhood of Metal! Mondjuk, ha jobban belegondolok, ez lemezcímnek sem utolsó! Majd otthon, a zongora mellett írok hozzá egy intrót, aztán mehet is a lemez elejére!

Hoztam egy új riffet is, egy jó kis húzós, Accept-stílusú nótát álmodtam meg belőle! A munkacíme az, hogy Everybody’s Rockin. Garry, ne aggódj, rád is gondoltam, az első verze alatt majd egy kicsit leállok a riffeléssel, hogy megvillanthasd a basszustudományodat! Istenem, de jók is ezek a középtempós headbanger nóták! Neked is bejön, ugye, Carl? Ne aggódj, mindjárt nem fogsz így vigyorogni, ha megtudod, milyen kétlábdobos témát találtam ki neked arra a Deep Purple-ös riffre, amit tegnap mutattam! Ha már a gitár tiszta Purple, legyen mindjárt a címe is olyan, mondjuk, Smoke on the Horizon!

Szegény Lemmy tiszteletére is írhatnánk egy dalt, de ne valami érzelgős bénaságot, hanem egy tökös rock’n’roll nótát, amit akár a Motörhead is nyomhatott volna! Van is egy ide passzoló riffem, az éneket is majd megpróbálom úgy ritmizálni, ahogy a jó öreg Lemmy is csinálta volna. Ide középre kellene valami jó kis basszus-röfögés, Garry, tiéd a pálya! A címe legyen Louder Than Loud!

Rendben, most akkor nézzük át azt az NWOBHM-stílusú dalt, amit a múltkor raktunk össze, tudjátok, a Tyrant King-et! Hát igen, nem akarom dicsérni magunkat, de ezt a fűrészelős nótát nagyon eltaláltuk! Már szinte látom is magam előtt, ahogy a közönség a levegőbe emelt ököllel üvölti a refrént!

Te Garry! Hogy is volt a múltkor az a funky-s basszustémád, tudod, amelyiket olyan csúnyán körberöhögtem? Tudod mit? Aludtam rá egy párat, és szerintem lehetne belőle írni egy jó kis poénos buli-himnuszt, Party all Night címmel! Úgy kellene megcsinálni, hogy sima dob- és basszusalapra elkezdek szövegelni, és amikor a közönség már-már megijedne, hogy akkor ez most mi, na, akkor berobbannunk a refrénnel, meg ezzel a zúzós riffel! Élőben tarolni fog ez a nóta, az tuti!

Arra gondoltam még, hogy kellene egy motorozós nóta is az új lemezre, hátha ráharapnak a motoros találkozók szervezői, és bennünket is meghívnak játszani! Nem kell túlagyalni a dolgot, csak fogunk egy régi Saxon-nótát, aztán addig csűrjük-csavarjuk a riffeket, amíg valami saját téma ki nem alakul belőle. Nem kell ezt szégyellni, mindenki szokott ilyet csinálni! Na, ugye, hogy milyen frankó kis dal lett ez is? Jó kis sörözős hangulata van, a legszívesebben már én is a kocsmapultot támasztanám. Ne féljetek, még átnézünk egy pár dalt, aztán indulunk is a ’napközibe’!

Van egy király riffem, amiből egy jó kis zúzós dalt lehetne írni! Carl, csak hogy te is örülj, itt is nagyjából végig taposni kellene a kétlábdobot! Amúgy is ledobhatnál egy pár kilót, ha majd elszántad rá magad; csak szólj, és akkor majd jó sokszor elpróbáljuk a dalt. A címe az lesz, hogy 1982, rólunk fog szólni a szövege, és a refrénben majd csordavokálban fogjuk üvölteni, hogy: ’A The Rods 1982-ben született’. Ja, hogy az első lemezünk 1980-ban jelent meg? Tényleg… De rég volt… Nem baj, az sosem árt, ha egy kicsit fiatalítjuk magunkat, hátha ránk tapad a bulik után egy-két dögös milf!

Van három új dalszövegem, csupa király témáról, ördögről, pokolról, ilyesmikről! Az egyiknek az a címe, hogy Hell on Earth, és szerintem tökéletesen illene arra a jó kis pörgős nóta-alapra, amit a múltkor próbáltunk össze. A másik dalszöveg The Devil Made Me Do It néven fut, van is hozzá egy klassz régisulis metal riffem, amihez szerintem nagyon passzolna egy kis Hammond orgona. Ha megcsináljuk, tisztára úgy fog szólni, mintha a Deep Purple kőkemény heavy metal-t nyomna!

Egyébként hallottátok már az új Priest-albumot? Rendesen feladták a leckét a magunkfajta öreg rókáknak, úgyhogy alaposan fel kell kötni a gatyánkat, ha fel akarjuk venni velük a versenyt! Nekünk is írnunk kellene a lemez végére egy tempós, riffelős dalt, de olyat, amelynek a refrénje olyan, akár egy igazi himnusz, és amit a rajongók együtt énekelhetnek velünk a koncerteken. Egy ilyesmi nótát képzeltem el a harmadik dalszövegemhez, aminek a címe Evil in Me. Micsoda? Mi az, hogy túl öregek vagyunk már az ilyen szövegekhez? Ha az unokatesóm, szegény Ronnie még köztünk lenne, most biztosan kikelne magából! Ő is miket énekelt már a Heaven and Hell albumon, pedig igencsak benne volt már a korban! Különben is, a rockerek imádják az ilyesmit!

Amúgy pedig szerintem a Wild Dogs óta nem volt a kezünkben ilyen erős zenei anyag. Az új lemezborítón is szerepelhetne egy modernizált verziója az eredeti háromfejű kutyánknak. Érzem, hogy ezzel az albummal most tényleg robbantani fogunk! Most, hogy a Steamhammer kiadó is mögénk állt, semmi nem állíthat meg bennünket a világuralomhoz vezető úton!”

Nos, én ilyennek látom a The Rods zenekart: egy megbízható, szerethető heavy metal bandának, amely él-hal az általa játszott muzsikáért. Pontosan ilyen az új lemezük, a Brotherhood of Metal is: egy minden hibája ellenére is szerethető heavy metal lemez, amit egyszerűen jólesik újra és újra meghallgatni. Vonzereje talán éppen abban rejlik, hogy nem akar többnek látszani annál, ami: őszinte zene metalosoktól, metalosoknak.

A szerző: Gabrielkiss18 publikáció
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*