Sweet Oblivion: Sweet Oblivion (2019)

Geoff Tate hiába egy élő legenda, az elmúlt néhány évben tankönyvbe illő módon mutatta be, hogyan kell elszúrni, aprópénzre váltani egy zenei karriert. Az egykor szebb napokat látott énekes a Queensryche frontembereként olyan progresszív heavy metal alapműveket adott a világnak, mint a The Warning vagy a Rage for Order. 1988-ban pedig megjelent a zenekar Magnum Opusának számító Operation: Mindcrime, egy briliáns társadalomkritikus konceptalbum forradalomról, agymosásról, szerelemről, kábítószerekről, gyilkosságról. A magával ragadó történet azonban önmagában semmit nem ért volna, szerencsére a fiúknak sikerült egy valóságos slágergyűjteménybe ágyazni a főszereplő Nikki sztoriját. Ezzel az albummal végleg elfoglalták helyüket a heavy metal legfelső ligájában. Két évvel később, az Empire lemezzel pedig mind népszerűségben, mind kereskedelmileg pályájuk csúcsára értek, a korszak egyik vezető metal zenekara lettek.

A ‘90-es években azonban már elkezdték bontogatni szirmaikat a romlás virágai. Az utolsó igazán jó lemezüknek tartott Promised Land elődjéhez képest nem sok előrelépést mutatott, hacsak az itt-ott befurakodó grunge-hatásokat nem vesszük figyelembe. Ettől a ponttól kezdve lassan, de biztosan megindultak a lejtőn, amin nem sokat segített menet közben megjelenő lemezeik erősen ingadozó színvonala. Volt ott minden: totális mélypontot jelentő alternatív rock lemez, Operation: Mindcrime második rész, háborús konceptalbum, minden, ami szem-szájnak ingere.

2012-ben a Queensryche zenészei arra eszméltek, hogy szép lassan kiszorultak az összes döntésből a zenekar ügyeit illetően, minden fontos kérdésben Geoff Tate és családja vette át az irányító szerepet. Amikor kérdőre vonták az énekest, elszabadultak az indulatok, az utolsó együtt töltött időszakot késvillantás, pofozkodás, színpadi köpködés, pereskedés jellemezte. A történet legalját az jelentette, amikor mindkét fél egyszerre adott ki lemezt, és mindkét anyag Queensryche név alatt jelent meg. Ami a névhasználatot illeti, a bíróság végül a zenészek javára döntött, akik Todd La Torre énekes csatlakozásával visszakanyarodtak az eredeti hangzáshoz, és azóta is töretlenül dolgoznak régi státuszuk visszaállításán.

Geoff Tate ezalatt összehozta saját zenekarát, ami a nem túl fantáziadús Operation: Mindcrime nevet kapta. Három albumot is készítettek, egy nagyszabásúnak szánt konceptalbum-trilógiát szabadítva a gyanútlan hallgatóságra. Ezek a lemezek a maguk modernkedő, elektronikus effektekkel dúsított, céltalan zenei irányával nem sok sikert arattak, ráadásul minőségileg is romló tendenciát mutattak. A rajongótábor rohamosan csökkent, Tate eljutott karrierjének arra a pontjára, amikor is egy tematikus turné keretében élete fő művét, az Operation: Mindcrime albumot 100-200 fős klubokban adta elő.

Innen már csakis felfelé vezethet az út, gondolhatta Serafino Perugino, a Frontiers kiadó feje, amikor összeboronálta Geoff-et a DGM nevű olasz prog/power zenekar gitárosával, Simone Mularonival. Közös munkájuk gyümölcse a Sweet Oblivion, ami talán Geoff utolsó nagy lehetősége arra, hogy helyreállítsa megtépázott hírnevét. Lássuk, milyen eredményre jutottak!

Ahogy felcsendülnek a True Colors kezdő akkordjai, máris kellemesen ismerős környezetben érezzük magunkat. Semmi elektronika, csak egyszerre zúzós, mégis okos riffek, és persze fifikás dobtémák. Geoff is érezhetően otthonosan érzi magát ebben a zenei világban, dögösen, dinamikusan hozza a verzéket, majd egy olyan refrént kanyarint a dalra, hogy el sem hisszük, a mester visszatért hozzánk az önkéntes száműzetésből, sokévnyi kalandozást követően újra itt van közöttünk, metalosok között.

Hasonló szellemben fogant a Sweet Oblivion is: itt a verzék alatt lenyugszik a zene, Geoff itt a rá annyira jellemző elmélkedő, elmélázó stílusban adja elő magát. Hangjának van egy olyan drámai éle, ami csak rá jellemző, és ami csodásan ki tud bontakozni ebben a zenei környezetben. A refrénnél csak arra tudtam gondolni, hogy Geoff végre hazaért, ez az ő igazi világa; aki ilyen prog/metal mesterműveket tud kipréselni magából, az ne pocsékolja el a tehetségét céltalanul művészkedő alternatív rock szólólemezekre!

A Behind Your Eyes némileg bekeményít az első két dalhoz képest, jóféle hard/heavy riffek viszik előre a dalt, Geoff fülberagadó dallamait hallva nem győzünk örvendezni, hogy végre a hozzá méltó zenei köntösbe bújtatva élvezhetjük a hangját. Valósággal lüktet, él az egész dal, olyan húzása van, hogy lehetetlen neki ellenállni.

Epikusabb, borongósabb hangvételben haladunk tovább, a Hide Away komoran menetelő riffjei és a háttérben megbúvó, leheletfinom billentyűs színezései egy új arcát mutatják a lemeznek. A refrénbe annyi szenvedélyt sikerült belepasszíroznia Geoff-nak, ami alapján számomra teljesen világos, hogy igenis élvezte az album elkészítését, szereti ezeket a dalokat, és szívvel-lélekkel énekelte fel őket. Egyébiránt itt hallható a kedvenc gitárszólóm is a lemezen: nem egy túljátszott darab, de minden hangját szétfeszítik az érzelmek.

Becsapósan indul a My Last Story, akkordbontásos felvezetése alapján azt hittem, hogy eljött a lemez első balladája, de nem: a kezdeti szomorkodás váratlanul átcsap egy húzós metal témába, újra a keménységre helyezve a hangsúlyt. A következő A Recess from My Fate pedig egyenesen egy keménykötésű, gyors heavy metal himnusz, egyszerre zúzós és mégis igényes, tökéletesen idézi meg Geoff Tate aranyéveit. Jó érzés újra ilyen dalokat hallani tőle. A világ rendje talán már soha nem fog visszaállni, de ahogy a jelen példa is mutatja, egy-egy darabkája azért néha a helyére kerül.

A Transition újra kellemes emlékeket idéz, húzós riffek, és zseniális énekdallamok jellemzik, a dal vége felé még egy jó kis progos témázgatásra is vállalkoznak a zenészek. Egy újabb kiváló nóta a sorban. Amikor meghallottam The Deceiver-t, a lemez leggyorsabb dalát, szinte már én kértem elnézést, amiért kezdetben kétségeim voltak az egész Sweet Oblivion projekt kapcsán. Egy feszesen riffelő, pörgős darab, természetesen gyilkos dallamokkal felvértezve. A lemezt egy lassú, balladisztikus tétel, a Seek the Light zárja, ami egy kissé komor, de valahogy mégis felemelő hangulatával remek választás az album végére.

Összességében, ha akarnám, sem tudnám leplezni lelkesedésemet a Sweet Oblivion lemezével kapcsolatban. A Queensryche nevét szándékosan nem emlegettem a dalok kapcsán, feleslegesnek érzem, hogy fontoskodó módon az összes új szerzeményt párhuzamba állítsam valamelyik régi slágerrel. Teljesen nyilvánvaló, hogy a csapat a Mindcrime/Empire albumokra végig egyfajta zenei mankóként támaszkodott a komponálás során, amit egyébként egyetlen percig sem tagadtak.

A kritikát végig Geoff Tate-re éleztem ki, hiszen ez az ő dicsőséges visszatérése, de fontos kiemelnem, hogy a zenészek végig kimagaslóan teljesítenek, főleg a gitáros-dalszerző Simone Mularoni, akinek valószínűleg a zenei anyag oroszlánrészét köszönhetjük.

Kiválóan sikerült tehát a Sweet Oblivion bemutatkozása, most már csak abban reménykedem, hogy a Frontiers-főnök Serafino valahogy rá tudja venni a zenekar tagjait a további együttműködésre. Sajnálnám, ha csupán egy egyszeri csodával lenne dolgunk. Ha még összehoznának legalább egy-két ilyen magas színvonalú lemezt, esetleg az egészen korai Queensryche-anyagok hangulatát is megidézve, az én boldogságomhoz az már elég lenne.

A szerző: Gabrielkiss18 publikáció
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*