Rock The Coast Festival – Fuengirola, 2019. június 14–15.

Kezdjük a személyes szállal: amikor januárban, munka miatt egy Malagától 30 kilométerre fekvő kisvárosba, Fuengirolába költöztem, sejtettem, hogy az eddigi rendszeres koncertre járások egy kicsit ritkulni fognak, de azt azért nem gondoltam, hogy az első fél évben a közelben összesen egy, azaz 1 darab Exumer-koncertet sikerül kinéznem (Malagában), és a görény szervezőnek köszönhetően még az is elmarad.

Ehhez képest igencsak megdöbbentem, amikor kiderült, hogy konkrétan a lakóhelyemen, lényegében 20 percnyi sétára a lakásunktól egy rockfesztivál szerveződik. Ahogy gyűltek a fellépők nevei, úgy győztek meg egyre jobban a szervezők, hogy bizony nekem is be kell néznem az első alkalommal megrendezésre kerülő Rock The Coast Festival-ra. Bár hatalmas kedvencem nem volt a zenekarok között, azért a végére egész kellemes line-up-ot sikerült összehozniuk, így nem mondom, hogy repesve, de nagyobb szívfájdalom nélkül csengettem ki a pénteki napra szóló belépő árát.

Na, de haladjunk sorjában, mert bár az első koncert pénteken, 14-én volt, egy kapcsolódó program már csütörtökön is elindult. A helyi moziban ugyanis ingyenesen vetítették a Lords of Chaos-t, így csak annyi volt a dolgom, hogy a fesztivál honlapján igényeljek két jegyet, ami szerintem tök jó fej gesztus. A filmbe most nem mennék bele, talán majd egy külön kritika alkalmával, a lényeg, hogy ez a kis felvezető program megadta a fesztiválnak az alaphangot, főleg, hogy a szombati napon a Mayhem is fellépett.

Mielőtt belemennék a részletes ismertetőbe, először pár szót a helyszínről. Sok, ilyen-olyan okból kedvenc koncerthelyszínem van (máig sajnálom, hogy a Rockmaraton elköltözött Pécsről, imádtam azt a völgyet), de azt hiszem, itt a szervezők nagyon jól választottak. Fuengirola szélén, pár méterre a tengerparttól található egy kastély, és az egyik, legkisebb színpadot itt állították fel, ami már önmagában is tök hangulatos, de a legnagyobb húzás az volt, hogy a vár alatt elterülő tengerpartra került a másik két színpad, közvetlenül egymás mellé, háttérben a tengerrel, ami, lássuk be, azért elég király.

Na, de vissza a nulladik napra, mert a szervezők a mozi mellett mással is készültek: egyfajta megnyitóként csütörtök estére betettek egy Wardruna koncertet, méghozzá a várban lévő színpadra, ami elég hangulatos kezdés lehetett, de csak tippelni tudok, mert ez a fajta zene nem az én kenyerem, szóval részt sem vettem rajta.

A két nap közül csak az egyikre akartam elmenni, és a programot böngészve elég egyértelmű volt, hogy melyiket választom: bár óriási kedvencem ezen a napon sem lépett fel, azért volt egy-két ígéretes zenekar, akiket még nem láttam élőben, és így legalább kipipálhattam őket. De haladjunk sorban!

A 14-i fellépők: Arkona, Blaze Bayley, Thyrant (nem elírás!), The Broken Horizon, Graveyard, Leo Jimenez, Hitten, Wintersun, Bloodhunter, UDO, Alkaloid, Tarja, UFO, Absolva, Seventh Wonder, Scorpions, Aborted, Europe, Angel Witch, Carcass, Debler.

Sajnos csak munka után érkeztem a helyszínre, ezért le is maradtam a Bloodhunter-ről, akiket pedig már előzetesen kinéztem, így nem tudhattam meg, milyenek élőben, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kis spanyol thrash-death muzsikára vágyik, valahol az Arch Enemy-vonal mentén.

A belépés nagyon könnyen ment, gyorsan megkaptam a fizetésre is használandó karszalagomat, amivel célba is vettem az első sörsátrat, ahol rögtön két kellemetlen meglepetés ért: meglepő módon 3 és 5 decis kiszerelések voltak, mindezek 4 és 7,5 eurós áron, ami azért messze van a barátságostól. Viszont legalább iható volt a sör és jéghideg.

2 in 1: belépőjegy és “bankkártya”

Az első fellépő, akit elcsíptem, nem volt más, mint UDO, akit nagyra tartok, imádom az Animal House albumát, de, őszintén szólva, azóta nem nagyon követtem a pályafutását, így csak azt tudtam megállapítani, hogy a hangja még ugyanolyan érdes-recsegős, mint amilyen mindig is volt. Viszont lassan vágósúlyba kerül, ám ennek ellenére lelkesen szántotta fel a színpadot, a suhanc zenészekről nem is beszélve, akikkel körbevette magát. Egyébként azt kell, mondjam, fizimiskára leginkább a megboldogult Stadler Józsefre hasonlít most. Bemelegítésnek tökéletes volt, és persze elhangzottak az olyan klasszikusok is, mint az Animal House és a They Want War, vagyis én már boldogan másztam meg a dombot, hogy belepillantsak az Absolva koncertjébe a várban lévő színpadon, mert a következő nagyszínpados fellépő, Tarja engem is csak étkezésileg hoz lázba, hasonlóan sok olvasónkhoz, ahogy azt a legutóbbi albumszavazásnál láttam. 🙂

Tehát Absolva: addig a pillanatig nekem semmi nem mondott a zenekar neve, életemben nem hallottam még róluk, egy gyors guglizás után is csak annyit tudtam meg, hogy egy 2012 óta létező brit csapatról van szó, akik a klasszikus heavy metal vonalat képviselik, és azt a látott koncert alapján tisztességesen is művelik. Valahol nagy tételben vehettek farmermellényt, mert a banda minden tagján az volt, és tényleg igazi brit metált nyomtak, ami jó-jó, de az a gyanúm, hogy ezzel soha nem fognak nagyot dobni. Mindenesetre a lelkesedésük értékelendő, egy kis üldögéléshez-sörözéshez kiváló háttérzene volt.

Sajnos engem az UFO sem hoz lázba, lévén, hogy a klasszikusokkal hadilábon állok, ezért szépen maradtam a fenekemen a várban, ahol először is ettem egy jó, gyilkosan csípős burrítót a kellemes meglepetést okozó food truck-oknál (minőségi és VÁLTOZATOS kínálat volt, ezúttal nem az unalmas fesztiválkaját hozták), hogy aztán kellően felpaprikázva pont visszaérjek a Seventh Wonder-re, akikről szintén soha életemben nem hallottam, de mivel a közönség soraiban láthatóan igazi rajongók is voltak, hát gyorsan utánuk néztem. Volt időm, mert a zenéjük annyira nem kötött le.

Nos, egy 2000-ben alakult svéd prog metal bandáról van szó, jó sok (nekem túl sok) szintifutammal. Hozták a szokásos, északi színvonalat, de bennem sajnos semmit nem mozgattak meg, az énekes pedig kifejezetten kilógott a bandából, inkább képzeltem el fitnesz-oktatóként, mint hiteles metalénekesként – már amennyiben ez a fogalom létezik.

Szerencsére itt véget is értek a kínjaim, mert érkezett a Scorpions (akiknek nem vagyok nagy rajongója, de a World Wide Live azért folyamatosan visszatér a lejátszómba), akik aztán nem is okoztak csalódást. Az volt a tervem, hogy a koncert felénél átmegyek az Aborted-re, de az egész banda olyan pozitív életérzést sugárzott, és annyira lelkesen nyomták, illetve a néha giccsbe hajló ős-metalra kiéhezett spanyol közönség olyan jó hangulatot teremtett, hogy inkább kihagytam a belgákat. És milyen jól tettem, mert 1.) mint később megtudtam, az Aborted jön még errefelé, méghozzá az Entombed-dal, 2.) a rock nagy öregjeinek tényleg szuper bulit sikerült nyomniuk. Jött az összes klasszikus, élükön a Wind of Change-dzsel és a Rock You Like a Hurricane-nel, és ahogy esteledett, úgy melegedett bele egyre jobban a banda és a közönség is. Hogy mennék-e még Scorpions koncertre? Mindenképpen.

Amíg a Europe belekezdett abba, amit nem szívesen hallgatok, inkább karbantartottam az alkoholszintemet, és belenéztem az Angel Witch-be, ami, mint kiderült, egy baromi régi, 1977-es angol banda, de nekem semmit sem mond a nevük. Ez, mondjuk, az én hibám, de az is igaz, hogy sosem tőlük volt hangos a világsajtó. Nekem annyi maradt meg belőlük, hogy tisztességes, iparos heavy metalt játszanak, az énekes pedig egy tündére hasonlít. Ezt azért hamar meg lehet unni, és szerencsére pont leérkeztem a másik színpadhoz, hogy együtt üvölthessem a Europe-pal, hogy „Ic dö fájnöl kántdán!!!!” Amit még mindig ugyanolyan lelkesedéssel adnak elő, mint ezer éve, a Carrie-től pedig spanyol szem nem maradt szárazon, én pedig ittam még egy sört.

Félrészegen repül az idő, és végre eljött az éjjel egy óra, vagyis a fesztivál csúcspontja számomra: a Carcass fellépése. A srácokat még sosem láttam élőben, a zenéjükkel is csak köszönőviszonyban vagyok, de amit aznap este műveltek, az előtt le a kalappal. Iszonyatos energiával darálták végig az egész műsort, a két gitáros srác megállás nélkül rángatta ki a hangszeréből a zúzósabbnál zúzósabb cuccokat, míg a ritmusszekció szinte már-már drum and bass alapot adott a daráláshoz, ami nem mellesleg baromi jól szólt. Olyan érzése volt az embernek, mintha egy vágóhídon lenne, és a négy mészáros a hangszereivel sokkolná a bamba hallgatóságot. Kiváló műsort adtak a fiúk, számomra egyértelműen az este legjobb előadása volt a Carcass kegyetlen hangorkánja, ami tűpontossága mellett nyerseségét és kegyetlenségét is megőrizte, miközben úgy tudott rémisztő hatást tenni az emberre, hogy semmiféle külsőséget nem használt hozzá (maximum a kórboncnok eszközökből készült logót, na de kicsire nem adunk).

Paweł Mąciwoda, a Scorpions basszusgitárosa

Összességében abszolút megérte ez a hosszúra nyúlt program, a Carcass-t innentől követem majd, ahová csak tudom, és mivel egy tűt sem lehetett leejteni a fesztiválon, a szervezők már be is jelentették, hogy jövőre jön a második felvonás. Én ott leszek!

(A teljesség kedvéért a második nap fellépői: Freedom Call, Chaos Before Gea, Von Hertzen Brothers, Jinjer, The Holeum, Siddharta, Angelus Apatrida, Dark Tranquility, Hypnose, Magnum, Crisalida, Opeth, Taken, Tribulation, Rainbow, The Darkness, Twelve Foot Ninja, Michael Monroe, Conception, Dry River, Mayhem.)

A szerző: Buga B19 publikáció
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*