Radium Valley: Landscape (2018)

A csapat 2012-ben alakult Franciaországban, és a szóban forgó anyag sorrendben a második lemezük. Zenéjüket dark/gót metalként aposztrofálják, ami nagyjából igaz is, én még az indusztriális jelzőt is hozzátenném, plusz itt-ott elektronikus megoldásokat is használnak. Fellépéseiken rendszerint beöltöznek, maszkokat használnak, a gázálarc például elengedhetetlen kellék náluk.

Saját bevallásuk szerint a Rammstein, a Dead Can Dance, a Depeche Mode, valamint a Fear Factory hatott rájuk, és valóban, szinte az összes megnevezett zenekar világa tetten érhető a dalaikban. Nem kópiákat gyártanak, de egyértelműen érezni a fentebb említett bandák hatását. Első lemezük, a Tales from the Apocalypse 2014-ben jelent meg, amit 2013-ban egy demófelvétel előzött meg. A második lemezre négy évet kellett várni, közben kiadót is váltottak. Zeneileg a két lemez között nincs nagy különbség, talán a mostani egy kicsit érettebb, kiforrottabb, jobban magával ragadja a hallgatót. Ügyesebben bánnak a dallamokkal, a számok felépítése is sokkal profibb lett.

A korong a Human Rights című nótával indít, amelynek kezdő riffjei egy pillanatra megidézik a Septic Flesh világát (akiket szintén említenek a hatásaik között), de aztán máris hömpölygünk tovább, jönnek az elektronikus hullámok, az érzelmes, majd súlyos gitártémák, a fájdalmas énekdallamok, a xilofonos kiállások… Monumentális szerzemény, méltó felvezetése az albumnak. Ráhangol a következő opuszra, amely a Danger Zone címet viseli, és szerintem az anyag legjobb dala. Egy rövid indusztriális kezdés után belecsapnak a húrokba, legalább két hanggal lejjebb hangolva groove-olnak, valahonnan a háttérből lágy gitárdallam szól, eszméletlen profin megszerkesztve, remekül keverve, bitang jó hangzással tálalva. Az ének tiszta, a dallamok nagyon jól eltaláltak, túlvilági gitársiralmak teszik még hát-borzongatóbbá. Ámulatba ejt. A legnagyobbak között a helyük! A soron következő Rejected-ben egy kicsit visszább vesznek a lendületből; lassabb, elmélkedősebb nóta, az énekhang és -dallam nagyon emlékeztet egy bizonyos On Thorns I Lay zenekarra. Csak nem ők is a hatások között vannak? Mondjuk, meg tudnám érteni.

A lemezen kilenc dal hallható, nagyjából mindegyik négy perc körüli, összességében az anyag körülbelül 37 perc hosszú. A kezdeti lendület és dinamika az album közepére érve egy kicsit alábbhagy, mígnem a hetedik, Apocalypse Party című nóta újra hoz egy kis pörgést. Dinamikus, sodró lendületű, fogós dallamokkal operál. Jól érezték, hogy ez pont ide kell, egy kicsit felrázni az előző számoktól kókadozó hallgatót. A záró tétel a Kraftwerk Radioactivity-jéne átirata. Nem találom túl jó ötletnek, sokan feldolgozták már előttük. Bár jól megoldották a feladatot, én egy másik dalt kerestem volna…

Szövegeik egy apokaliptikus, tragikus világképet festenek, Csernobil témája több dalban is vissza-visszakacsint.

Összességében egy nagyon profin megkomponált anyaggal van dolgunk, a srácok jól bánnak a hangszereikkel, érzik a dolgok súlyát, tudják, hogyan kell manipulálni a hallgató érzelmeit. A hangzás hibátlan, dinamikus, tiszta, minden a helyén van.

A Radium Valley meglehetősen sokat koncertezik is, bár inkább csak Franciaországban, de voltak már a Solstafir előzenekara is.

Mivel szinte az összes általuk favorizált zenekart jómagam is nagyon kedvelem, nem volt kétséges, hogy új reménységre találok bennük. Viszont csak négy pontot adok az anyagra, mivel a kilenc dalból három-négy altató szerepet tölt be a lemezen. Szerintem tudnák ők ezt még jobban is csinálni, és remélem, hogy a következő albumukon ezt meg is mutatják!

A szerző: Atter-M9 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*