Mortal Sin: Face of Despair (1989)

Míg a német thrash-színtér vezető csapatai – a Kreator, a Destructon és a Sodom – már a ’80-as évek második felében is markáns, önálló arculattal rendelkeztek, más országok kiválóságai le sem tagadhatták volna a Bay Area-i zenekarok hatását. A svéd Mezzrow-t nyugodtan nevezhetjük Testament-kópiának, és azt gondolom, a brit Xentrix muzsikájában is ott vannak a napfényes Kalifornia ízei.

E követők közül a leghamarabb azonban az ausztrál Mortal Sin eszmélt: míg a fent említett, 1984-ben alakult angol együttes csak öt évvel később jelentette meg bemutatkozó nagylemezét, a Shattered Existence-t, az 1988 óta létező Mezzrow pedig ennél is később, 1990-ben rukkolt elő a Then Came the Killing-gel, a Sydney-i illetőségű ötös már 1986-ban megörvendeztette debütalbumával a műfaj rajongóit.

Ha a déli földrész pionírjait, az AC/DC-t és a Rose Tattoo-t hard rock zenekarként aposztrofáljuk, kijelenthető, hogy a Mortal Sin volt a kenguruk földjének első, nemzetközi hírnévre szert tett heavy metal csapata. Az együttest 1985-ben alapította a dobos, Wayne Campbell, akinek korábbi csapatából, a Wizzard-ból az énekes Mat Maurer-t és a gitáros Keith Krstin-t is sikerült átcsábítania az újonnan formálódó bandába. A bőgős Andy Eftichiou-t és a ritmusgitáros Neville Reynolds-ot egy másik zenekarból, a Judge-ból igazolták; utóbbit hamarosan Paul Carwana váltotta.

Első albumukat, az eredetileg sima demónak készült, három nap alatt feljátszott, Ausztráliában 1986-ban megjelent Mayhemic Destruction-t önerőből finanszírozták, és saját maguk producelték. A lemez eljutott a londoni Phonogram Records illetékeseinek kezébe, akik le voltak nyűgözve az alkotástól, a Metallica Kill ’Em All-jának utódját látták benne. (De nem csak ők: a Kerrang! magazin „a következő nagy dobás”-nak nevezte őket, a Metal Forces pedig a lehetséges 100-ból 99 pontot adott a Mayhemic-re, amivel azt megelőzően csak a Metallica Master of Puppets-e büszkélkedhetett.)

A csapat ennek köszönhetően került a Phonogram-leányvállalat Vertigo-hoz (akikkel abban az időben James Hetfield-ék is dolgoztak). A cég első lépésként, 1987-ben újra kiadta, és világszerte terjesztette a bemutatkozó nagylemezt, majd a rá következő produktumból, az 1989-es Face of Despair-ből is igyekezett a lehető legtöbbet kihozni. A korongot Randy Burns produceri közreműködésével a Sydney-i Paradise & EMI 301 Stúdióban rögzítették, a Hollywood-i Music Grinder-ben keverték és a londoni Tape 1 Stúdióban maszterizálták.

Krstin addigra már nem volt a csapat tagja: 1987 végén távozott, utódja az otthoni rivális Slaughter Lord gitárosa, Mick Burke (R.I.P. 2017) lett. A dalokat már 1988 folyamán felvették, ám a lemez megjelenése több mint egy évet csúszott, mivel az együttes közben egy kellemes kötelezettségének tett eleget: ők voltak az előzenekar a Metallica Damaged Justice turnéjának ausztrál állomásain. A Face of Despair így csupán 1989 májusában látott napvilágot.

Úgy emlékszem, az anyagot annak idején Vectomi-tól vettem át kazettára, amelynek B oldalán a Xentix már említett debütáló nagylemeze kapott helyet. Így a két csapat nálam sokáig párhuzamosan, egy súlycsoportba tartozó versenyzőként létezett. Nem sokkal később a Mayhemic Destructiont-t is beszereztem tőlük, de az messze nem tett rám olyan mély benyomást, mint a második korong. Pedig előbbit tartják a Mortal Sin klasszikus anyagának…

A Mortal Sin munkásságának szerintem egyértelműen legjobb, legemblematikusabb dala a Face… albumot nyitó I Am Immortal. Remek váltások követik benne egymást, Maurer éppen a megfelelő arányban elegyíti énekében a dallamosságot a férfias keménységgel, a keverés megfelelő teret biztosít a hangszeresek képességeinek felvillantására. Összességében, a nóta eszenciája mindannak, amit a csapat a ’80-as évek második felében képviselt.

Ugyanilyen zseniálisan fonják egymásba a témákat a valamivel visszafogottabb Voyage of the Disturbed-ben és a Martyrs of Eternity-ben is; ez az a sokszínűség, amit hiányolok a mai thrash csapatok többségéből. A The Infantry Corps-ban a gyors, hadaró énektéma, a szólónak a hangzása és az ereszkedő gitártéma tetszik; a Martyrs…-ban a kő-egyszerű, mégis hatásos refrénre, a Suspended Animation-ben a csordavokálra, a H-ban a kántáló verzét váltó pörgős refrénre hívnám fel a figyelmet. A Terminal Reward látszólagos befejezése után egy igazi csemege következik a „dadogós” sorvégekkel, a lemezt záró Robbie Soles pedig olyan poén, amit abban az időben elsősorban az Anthrax engedett meg magának.

A Mortal Sin 2011-ben

Minden dal külön világ, egyhangúságnak nyoma sincs, talán az anyag középső harmada egy kicsit halványabb, de még ez is belefér: a Face of Despair az elejétől a végéig szórakoztató alkotás.

Két hónappal a lemez megjelenését követően társai megváltak Wayne Campbell-től, és a helyére a Slaughter Lord dobosát, Steve Hughes-t igazolták le. A következő év elején már vele indultak európai turnéra, ahol többek között a Testament, a Faith No More és a Biohazard előzenekaraként léptek fel. Ezt követően az énekes Matt Maurer dobbantott. ’91-ben még megjelent az Every Dog Has Its Day album, amin az eredeti tagságot már csak a basszusgitáros Andy Eftichiou képviselte.

A Mortal Sin története ezután szinte követhetetlenül mozgalmasra sikeredett. Kétszer is feloszlottak (1992, 1998), ugyanennyiszer újjá is alakultak; 1996-ban például négy régi muzsikust (Maurer, Campbell, Eftichiou, Carwana) is újra csatasorba tudott állítani a banda. Kiadtak két újabb nagylemezt (An Absence of Faith – 2007, Psychology Of Death – 2011), ugyannyi EP-t és koncertalbumot. Legutóbb 2012-ben dobták be a törülközőt, de Cambell tavaly már újra pedzegette, hogy egy koncertre esetleg újra összeállna a csapat, ha lenne irántuk érdeklődés…

A szerző: Coly777 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*