Michael Schenker Group: Rock Will Never Die (1984)

A germán géniusz. A zabolátlan fenegyerek. A szőke gitáros isten. A zenész, aki alkoholba ölte tehetsége jelentős részét. A Scorpions alapító-ritmusgitárosának öccse. Az elmúlt csaknem fél évszázad dallamos hard rock-jának megkerülhetetlen szereplője. Mindez igaz az idén már 64 éves, jelenleg is aktív Michael Schenker-re. Pályafutásának első korszakáról már írtam korábban (itt); a történet szálát éppen ott kell felvennünk, ahol a Scorpions Lovedrive albumának megjelenését követően elengedtük (arról a lemezről itt emlékeztem meg).

Hősünk ekkor, vagyis 1979-ben kezdett szólókarrierbe, és alapította meg saját magáról elnevezett együttesét, a Michael Schenker Group-ot. Minthogy már az azt megelőző években is kétlaki életet élt, hiszen az angol UFO és a német Scorpions között „ingázott”, nem különösebben meglepő, hogy új korszakát is a brit fővárosból indította, és csapatába szigetországi muzsikusokat toborzott.

Sem a diszkográfiát, sem a gyakori tagcseréket illetően nem mennék bele a részletekbe, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a gitáros milyen fontosnak tartotta az élő zene varázsát: csapatával már két stúdióalbumot követően kiadta első koncertanyagát (One Night at Budokan – 1982), majd újabb két sorlemez után ismét egy élő felvétel következett: az 1984-es Rock Will Never Die. Az ezen hallható dalokat 1983 októberében, két estén, a londoni Hammersmith Odeon-ban rögzítették.

A színpadon ekkor az a Gary Barden állt a mikrofonnál, akit, miután felénekelte az MSG első két stúdióalbumát, 1982-ben kirúgtak, hogy egy nagyobb nevet vehessenek be a helyére: Graham Bonnet-et. Utóbbi muzsikus szerepel a csapat harmadik alkotásán, a már említett Assault Attack-en, ám már az első koncerten lehetetlen helyzetbe hozta magát, amikor részegen lépett a pódiumra. Ő is repült, a turné hátralévő részére pedig visszatért Barden, aki innentől ismét a csapat teljes jogú tagjává vált.

A másik régi motoros a skót basszusgitáros, Chris Glen volt, aki 1981, vagyis a második stúdiólemez óta dolgozott együtt a főnökkel. Az idén januárban elhunyt dobos, Ted McKenna első ízben az 1982-es Assault Attack-on játszott a csapatban, a billentyűs Andy Nye viszont csupán a rá következő Built to Destroy időszakában csatlakozott a zenekarhoz.

A csapat hatodik tagja pedig nem más, mint Ted Nugent egykori gitárosa, Derek St. Holmes, aki a koncert két nótájában szólót énekelt (az egyik, a Rock You to the Ground csak az anyag 2009-es bővebb, remaszterizált változatán hallható), egyébként pedig ritmusgitározással és vokállal dúsítja a hangzást. Ő a csapatnak sajnos csak ezen az egy lemezén játszik, de ahogy láttam, 1984-ben, Barden távozását követően is ő állt néhány koncerten a mikrofon mögött.

A Michael Schenker Group-ot egyébként ki másnak is köszönhetném, mint a rádiós szerkesztő-műsorvezető Göczey Zsuzsának: a’80-as évek közepén ő adta le Lemezbörze helyett című műsorában a szóban forgó albumot. És bár az anyagot nem sorolnám egy ligába a legnagyobbak (Rainbow, Kiss, Scorpions, Judas Priest, Black Sabbath, Iron Maiden) ebben az időszakban, vagyis 1978-1985 között kiadott koncertfelvételeivel, hangulata, színvonala, nem utolsósorban pedig a nosztalgia okán mégis kedvenc élő albumaim közé tartozik.

Bevallom őszintén, mindössze egyetlen MSG stúdiólemezt ismerek töviről hegyire, a már említett Assault Attack-et, de azt is csak azért, mert amikor a kétezres évek elején rövid ideig egy hazai kiadó, a Periferic Records munkatársa voltam, az ő import-kínálatukban rábukkantam egy dupla CD-re, amely együtt kínálta ezt a két anyagot (Assault…, Rock Will…), én pedig nem voltam rest magamévá tenni. Ezt leszámítva a kíváncsiságomat maximálisan kielégítette az idén már 35 éves koncertalbum.

Annak idején egyes dalok nem különösebben jöttek be, sőt, nem is tartottam jó nótáknak ezeket, inkább szürkének, klisésnek, de mára összeérett nálam az anyag, mint egy film, vagy mint egy többtételes szimfonikus mű. A nemszeretem számok közé olyanok tartoztak, mint a Rock My Nights Away, az Are You Ready to Rock, vagy az Attack of the Mad Axeman. Mondhatni, számomra az anyag első fele nem igazán meggyőző. A koncertet nyitó Captain Nemo persze nagyon ott van a szeren: nem intró, hanem önálló instrumentális nóta, amelynek kezdő szintetizátorhangjai borzongatóan „vízalatti” atmoszférát teremtenek.

Annyi viszont már ezekből a dalokból is lejön, hogy hangos a közönség, nagyon együtt él a zenével, óriási a hangulat a Hammersmith-ben. Az anyag gyengéje számomra Gary Barden fátyolos orgánuma, amely messze nem olyan karakteres, mint, mondjuk, Graham Bonnet-é. Az Attack of the Mad Axeman-ben kifejezetten erőtlen a hangja, ráadásul kellemetlen magasságokba szökik; utána viszont szerencsére szépen beindul a dal, Schenker gitárja kárpótol a necces pillanatokért.

Az anyag első csúcspontja az Into the Arena, annak lendülete, változatossága, dallamai – nálam mind a mai napig ez az első számú MSG-nóta. Erős basszusszólammal, hangsúlyos szinti-jelenléttel és persze óriási gitárparádéval tarol – úgy, hogy Schenker nem játssza szét a dalt, ahogy azt, mondjuk, a neoklasszicizáló Yngwie Malmsteen tenné.

A címadó nótában mindenekelőtt a lírai részek fogtak meg (Dream on, dream on, your time has come…), a Desert Song harmadik-negyedik perce közötti lelazulós kiállás már-már progresszív rock, az I’m Gonna Make You Mine pedig egy igazi sláger, amelyben Derek St. Holmes viszi a prímet, Barden gyakorlatilag csak vokálozik mellette.

Az igazi katarzist azonban a koncert záró tétele, a Doctor Doctor jelenti, amelyben a báty, Rudi is beáll az ifjabb Schenker mellé, valamint a Scorpions énekese, Klaus Meine is kiereszti a hangját. Fülig érő mosolyok, hat muzsikus tolong a színpad viszonylag keskeny sávjában, az egyébként is Bon Scott-ra hajazó Barden pedig ekkor már félmeztelenül, szőrös mellkassal nyomja az UFO talán legismertebb, 1974-es dalát. Most is borzongok ahogy hallgatom a felvezetését – borzongjatok egy kicsit ti is:

Az MSG második koncertalbumával egy korszak zárult le a csapat életében. Az elkövetkező időszakban Michael a teljes legénységet szélnek eresztette, 1986-ban Robin McAuley énekessel létrehozta a McAuley Schenker Group-ot; 1986. augusztus 27-én ezt a csapatot láthattuk Budapesten, az MTK pályán, a Scorpions előzenekaraként. Akkori programjuknak nem találtam nyomát a neten, ám mivel első közös albumuk csak bő egy évvel később látott napvilágot, feltételezem, hogy kizárólag korai (Barden-, illetve Bonnet-érából származó) nótákat játszottak.

A Rock Will Never Die-on szereplő muzsikusok közül Gary Barden a későbbiekben a Praying Mantis mikrofonjánál tűnt fel, és énekelt a csapat egy stúdió- és egy koncertalbumán. A billentyűs Andy Nye többek között Roger Daltrey-vel, a Ten Years After-rel és az Asia-val játszott, a basszusgitáros Chris Glen Ian Gillan turnézenekarának tagja lett, Derek St. Holmes azóta többször is felépett Ted Nugent-tel, Ted McKenna-nak viszont inkább csak az MSG előtti időszakból vannak nagy skalpjai (Rory Gallagher, Greg Lake, Gary Moore, Ian Gillan és a Nazareth-énekes Dan McCafferty), akikkel valamilyen formában együtt muzsikált.

Michael Schenker pályafutásának további fejezeteit nem ismertetném, mindössze két epizódot villantanék fel. Az egyik, hogy (a gitáros számos egyéb projektjével párhuzamosan) 1996-ban újjáalakult, és igen változatos felállásban a mai napig létezik a Michael Schenker Group. Az aktuális csapatban több régi arcot is találunk, például Chris Glen basszusgitárost, az énekesek közül pedig a három legnagyobb név – Barden, Bonnet és McAuley – is erősíti a formációt

A másik, hogy a koncertről egy VHS anyag is napvilágot látott, rajta két plusznótával, a Courvoisier Concerto-val és az Armed and Ready-vel – ez az a rossz kép-, viszont jó hangminőségű felvétel, ami a YouTube-on teljes egészében megtekinthető. A lemez már említett, 2009-es remaszterizált változata pedig az eredetihez képest további hat nótát (Cry for the Nations, Rock You to the Ground, Courvoisier Concerto, Red Sky, Looking for Love, Armed and Ready) vonultat fel. Most utólag ezeket is meghallgattam, de számomra ezek nélkül is teljes az élmény. Sőt, inkább rontanak a színvonalon, megbontják a bennem csaknem 35 éve kialakult, „tökéletes” képet.

A szerző: Coly743 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*