Mercyful Fate: Don’t Break the Oath (1984)

Amennyiben King Diamond munkásságára hegyezzük ki az idei esztendőt, akkor a MESTER (így, csupa nagybetűvel) pályafutása a Jubileum rovatban méltó helyet foglal el. Zozzie barátom/kollégám már megemlékezett a Conspiracy-ről, most én jövök ezzel a lemezzel, és ott van még a 9 is. Tudjátok, az utolsó Mercyful Fate-album, amely idén 20 éve látott napvilágot.

Nehéz egy korszakalkotó, felbecsülhetetlen hatású lemezről írni, pláne akkor, ha a szóban forgó alkotás és annak elkövetője a cikk szerzőjére komoly hatást gyakorolt. Ez esetben az elfogultság teljesen egyértelmű és érthető, a Don’t Break the Oath a Melissa-val egyetemben minden idők tíz legjobb heavy metal lemezei között foglal helyet nálam, míg a favorit együtteseimet illetően maga a csapat maga az első ötben található.

Vitathatatlan, hogy a ’70-es évek legvégén, ’80-as évek legelején bekövetkezett heavy metal áttörésben, amely világméretűvé duzzadt, mintegy irányt mutatva megannyi fiatal zenészpalántának, Nagy-Britannia játszotta a kulcsszerepet. Amennyiben Európára szorítkozunk, megállapítható, hogy a leggyorsabban, leghatékonyabban Németországban talált „értő fülekre” ez a muzsika, akkoriban valóságos ipari mértékű (tömeg)termelés indult meg Teutonföldön. Az öreg kontinens más országait sem hagyta azonban hidegen a metal hullám: Svédország, Dánia, Norvégia, Belgium, Hollandia, Olaszország mind-mind kivették a részüket „az ige terjesztéséből”, igaz ezekben az államokban – földrajzi adottságaikból kifolyólag – „kicsiben” zajlottak a folyamatok. Ide sorolom hazánkat, valamint Lengyelországot is, csak esetünkben (és a lengyeleknél) az akkori hatalom tett meg mindent azért, nehogy a heavy metal csapatok komoly ismertségre tegyenek szert.

Ha Dániáról, a dán heavy metal színtérről esik szó, akkor az Artillery, az Evil, a Witch Cross, a Maltese Falcon nevét kell megemlíteni, mint úttörő alakulatokét. Azonban mindegyiküket „elhomályosítja” a Mercyful Fate, az a zenekar, amely gyakorlatilag minden később kialakult alstíluson ott hagyta a névjegyét. A thrash és death metal csapatok ugyanúgy hivatkoznak rájuk inspirációs forrásként, mint a black metal hordák. A zenekar két, már a maga korábban is klasszikus, egyedülálló anyag (EP – 1982, Melissa – 1983) megjelentetését követően vonult újfent a koppenhágai Easy Sound stúdióba, Henrik Lund producerrel (aki Niels Erik Otto-val egyetemben a zenei rendező feladatát is ellátta, a briliáns borító pedig Thomas Holm nevéhez fűződik) 1984 májusában, hogy elkészítse második lemezét.

Ezúttal több idő és pénz állt a rendelkezésükre, mint a Melissa idején. Mai fejjel nem tudjuk, mekkora nyomás nehezedett a gárdára a munkálatok során, egy biztos, hogy azt a bizonyos magasra tett lécet nemhogy megugrották, de bőven túl is szárnyalták. A Don’t Break the Oath nem lett a Melissa folytatása, noha nyilvánvaló hasonlóságok vannak a lemezek között, már csak a komplex dalszerkezetekből kifolyólag is. Tovább megyek: anno King Diamond-ék különórákat adhattak volna kortársaiknak abban a tekintetben, hogy miként kell bonyolult struktúrával bíró dalokat befogadhatóvá tenni. Összetettség ide, témaváltások tengere oda, a Ne szegd meg az esküt egy roppant fogós, dallamos alkotás lett. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy egy ilyen hibátlan, töltelékektől mentes albumot szállítsanak le, amelynek minden perce (egészen pontosan 42:54) a színtiszta zsenialitás, az all killer, no filler tipikus esetét meríti ki.

Valósággal beleborzong az ember abba, ahogy ez a MESTERMŰ elindul az A Dangerous Meeting-gel („Tonight the circle is meeting again / Who will be the first to fall in trance / In here nobody is sensing the rain / Tonight a spirit will glance”), kitörölhetetlenül ragadnak a dallamok az ember hallójárataiba, megbabonázzák King Diamond sorai, egyszerűen képtelen kivonni magát a darab okozta hatás alól. (Az első, 1981-es demón a nóta még Death Kiss-ként szerepelt.) Teljesen egyedi és formabontó volt, ahogy ezek a zenészek annak idején a dalszerzéshez viszonyultak, abszolút csodabogaraknak, kakukktojásnak számítottak a színtéren, nem csoda, hogy mind a komplett mezőnynek, mind a rajongóknak alaposan feladták a leckét.

Értelemszerűen hatott rájuk a NWOBHM, a Timi Hansen basszusgitáros futamaival induló Nightmare egy az egyben Judas Priest, de a megfogalmazásuk, nótáik felépítése szöges ellentétben állt az 1984-es sztenderdekkel. És ha már a basszusgitárost említettem, játéka különálló egységet képvisel, egyértelmű, hogy a progresszív befolyás az ő számlájára írható, meghatározó szerepet töltött be a dalok végkimenetelét illetően. Teljességgel bekategorizálhatatlan és fejvakarásra okot adó zene volt ez a maga idejében, hiszen a metal irányzatai akkor kezdtek el szárba szökkenni, a Mercyful Fate pedig mindenféle skatulyán túlmutatott, ugyanakkor „mindenki tudott vele mit kezdeni”.

Ahogy a Melissa esetében, Hank Shermann és Michael Denner gitárosok fölényes, mindenkit a sárba döngölő, arcpirító tudásról, kvalitásról tettek tanúbizonyságot, mindezt pedig megkoronázza Kim Ruzz fifikás, váltásokkal teli, teljes mértékben kiszámíthatatlan dobolása. A demós időkben rögzített tételek közül ezúttal is akadt egy olyan, amelyet leporoltak, ez pedig egyik legnagyobb kedvencem, a Desecration of Souls („It’s desecration of souls in their holy lair / So I say again: stay away, it’s desecration of souls”), amely az 1981-es Burning the Cross demón (ebben az évben négy demót készítettek!) On a Night of Full Moon-ként volt hallható.

Erre az albumra nem írtak a Satan’s Fall-hoz mérhető eposzt, azonban a komor, fenyegető hangulattal átszőtt, orgonával, harangzúgással kísért The Oath simán egy szinten van vele. Ide kívánkozik, hogy az itt-ott felbukkanó, színező jellegű billentyűs hangszereket King Diamond szólaltatta meg. Még ma is, 35 év elteltével az ember csak kapkodja a fejét, a hallottak alapján nem tudja megfejteni a mágia mibenlétét. Káprázatosak a szerzemények (Night of the Unborn, Gypsy, Welcome Princess of Hell), megismételhetetlen, felülmúlhatatlan NÓTÁKAT hallunk!

Végül az instrumentális To One Far Away átvezetője után a Come to the Sabbath-tal adják meg a kegyelemdöfést, egyben ez a Mercyful Fate korai periódusának talán legismertebb, legnépszerűbb dala, kvázi slágere, attól függetlenül, hogy ebben sem fogták vissza magukat a témaváltásokat illetően. Azonban nemcsak dalszerzés, hanem megszólalás tekintetében is kilógtak akkoriban a sorból, mivel egy enyhén koszos, speciális sound jellemezte őket, tehát e tekintetben sem lehetett őket egy kalap alá venni kortársaikkal.

Cliff Burton és Timi Hansen

King Diamond: „A dalok egy része még a Melissa lemez felvétele előtt készült. A Come To The Sabbath-ot például sokszor játszottuk még azelőtt, hogy a Melissát egyáltalán elkezdtük volna felvenni. Arra is emlékszem, hogy akkoriban még csak kölykök voltunk, akik folyamatosan azon vitatkoztak, kinek a dala kerüljön fel a lemezre. A Come to the Sabbath és a The Oath már kész voltak a debüt megjelenésekor is, de végül vártunk velük a második albumig.”

„A második nagylemezt hasonló érzésvilág jellemezte, mint a Melissát, és az elkészítésekor is szinte ugyanazok a dolgok játszódtak le – folytatja az énekes. – Lund megint csak ki akart zavarni bennünket a keverés alatt, de ezúttal nem hagytuk magunkat. Mondtuk neki: ha tetszik, ha nem, itt maradunk. És hirtelen ott álltunk öten a háta mögött, és azt akartuk, hogy minden egyes hangszer megszólalását dolgozza ki. Viszont kifejezetten jól jött végül, hogy ennyien dolgoztunk a keverésen, mivel a lemezen rengeteg visszhang, vokál, effekt és egyéb olyan dolog van, amely rendkívül sok produkciós munkát igényelt. Az énekről már nem is beszélve. Elkeltek tehát a segítő kezek, mivel akkoriban nem voltak még automata mixasztalok, minden manuálisan ment. Ha valami túl hangosan szólt, le kellett húznod, miközben ment a keverés, amihez sokszor kevés volt két kéz. Egy kicsit melósabb volt a mixek elkészítése, mint most.”

Hank Shermann így emlékezik vissza a régi szép időkre: „A korai időkben a ’70-es évek által inspirált heavy metalt játszottunk. A Judas Priest hatását például egyértelműen hallani a Melissa és a Don’t Break the Oath dalaiban. Nincs egyébként sajátos dalszerzői módszerünk. Addig alakítunk valamit, amíg jó nem lesz. Van bennem egy belső barométer, ami alapján érzem, hogy valami elég jó-e vagy sem. Sosem döntöm el, hogy éppen milyen hangnemben írok egy dalt. Nincs komoly elgondolás, ha ugyanis túl sokat agyalsz a zeneelméleten, akkor könnyen kiszámíthatóvá válsz.”

„Heti hat napot próbáltunk. Míg a haverjaink piáltak vagy csajoztak, nekünk alig volt időnk ilyesmire, mivel folyamatosan zenéltünk. Akkoriban egyértelműen a banda volt a legfontosabb az életünkben” – teszi hozzá a másik gitáros, Michael Denner. Végezetül jöjjön a bőgős: „Nagyon örülök, hogy részese lehettem a heavy metal legjobb periódusának. Nem cserélném el ezt az időszakot a világon semmire. A Mercyful Fate-ben az volt a legjobb, hogy kezdettől fogva megvolt a saját hangzásunk.”

Ez utóbbi mondattal felesleges vitatkozni, mint ahogy azzal is, hogy a csapat a maga idejében önálló szegmenst töltött be a metal zene palettáján. Korai munkásságuk, lemezeik korszakalkotók, a műfajt tekintve abszolút meghatározók és kikerülhetetlenek. Egyértelműen a heavy metal Hall of Fame-jében van a helyük.

A szerző: Dávid László604 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

3 hozzászólás

  1. Ez volt az elsô heavy metal vinylem! Igaz 1985- ben ! Hú ez nem most volt!😁 ( Emlêkszem, hogy a lôrinci Szarvas csárda térnél volt egy bolt. Ott ajánlotta a hölgy késöbb a Herczeg Tomiékat, mint HM specialista üzletet.)

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*