Lord Dying: Mysterium Tremendum (2019)

2016 novemberében elmentem megnézni a Voivod-ot a Barba Negrában, és nem bántam meg. Egyrészt Snake-ék nagyon jó koncertet adtak, de most nem erről akarok írni, másrészt a főbandák előtti sörözés közben eléggé beakadt nekem a színpadon egyfajta sludge/doom cuccot toló Lord Dying, pedig ez főszabály szerint nem az én zenei világom. És igen, a muzsika is megfogott, nemcsak a frontember termetes színpadi jelenléte.

Otthon aztán utána is néztem a bandának: kiderült, hogy portlandiak, és 2010 óta két sorlemezt csináltak (Summon the Faithless – 2013, Poisoned Altars – 2015). Az akkor viszonylag frissnek számító Poisoned Altars album fel is került a lejátszási listámra, mint gyakori vendég, olyannyira, hogy a címadó szerzemény még a 2018-as Top 100-as listámra is felfért, ahogyan azt Buga mester is megírta e hasábokon.

Különben biztatnék mindenkit, hogy nézze meg ennek a számnak a videóját, mert garantált a szórakozás, szemnek, fülnek egyaránt:

Így jött el aztán az Úr 2019. esztendeje a Lord Dying együttes, valamint szerénységem számára, és ebbe az idillbe pottyant bele április 26-án a vadiúj lemez, amely a Mysterium Tremendum (Rettentő titok) címet kapta, én pedig nem voltam rest meghallgatni.

Előrebocsátom, hogy mást kaptam, mint amit vártam, de ez nem feltétlenül baj. A lemez egy koncept album, a halál, az elmúlás témakörét járja körül, személyes, tragikus szállal, ugyanis a Lacerated Psyche című nótát a gitáros, Chris Evans lánytestvérének a halála inspirálta. Azért beszélek ennyit az albumot körülvevő hangulatról, mert pont ez az erőssége a lemeznek: van egy olyan hangulata, érzelmi töltete, ami szép lassan beszippantja az embert, ha nem áll ellen, és lemond a korábbi lemezeken nagy számban megtalálható, ék-egyszerű, de hatásos és brutális középtempós riffekről, ha hajlandó befogadni a rettentő titkot.

És akkor részletesen a dalokról.

Envy the End: jó albumnyitó nóta, középtempós, dallamos, időnként felkeményedik, már-már melankolikus death metal, van húzása, jók benne a váltások. Fajsúlyos darab, jól indul vele a lemez.

Tearing at the Fabric of the Consciousness: lassú, epikus, intró-szerű szám, kiderül belőle, hogy milyen jó dallamokat tudnak írni srácok.

Nearing the End of the Curling Worm: megint nagyon erős, ahogy odacsapnak, már-már hörgés, tényleg súlyosabb, mint az eddigi zenéik, nagyon tetszik. Hangsúlyosan ének-centrikus lett a lemez, ez eddig nem volt jellemző rájuk, mintha egy másik bandát hallgatnék.

The End of Experience: egy epikus, melankolikus búslakodás. Egy kicsit olyan számok ezek, hogy akkor van végük, amikor én azt várnám, hogy elkezdődjenek, de amikor úgy rendesen elengedik a brutalitást, akkor nagyon ott van a zene, gyakrabban is odacsaphatnának úgy rendesen.

Exploring Inward: jó a bevezető gitártéma, megint szomorkodunk, aztán megjön az a lassú brutalitás, ami szerintem nagyon jól áll a zenekarnak.

Severed Forever: megint csak milyen jó dallamok, aztán lassan kibomlik, hangulatos középtempóssá válik a darab.

Even the Darkness Went Away: megint ilyen melodikus, fasza dallamok jönnek, de lehetne több metál is, így megint olyan, mint egy hosszú intró.

Freed from the Pressures of Time: pengetés, pengetgetés, aztán bedurvul. Hangulatos, jó zene.

Lacerated Psyche: a dal, amit már a bevezetőben is említettem. Meglepő módon ez sem egy vidám darab, és ugyanazt lehet elmondani róla, amit az eddigiekről. Lehetne benne egy kicsit több rombolás.

Split from Within, Devoid of Dreams Death, the Final Loneliness: hosszú, több, mint hétperces darab. Lassan épül fel, és bomlik ki, jól megtalálták benn az egyensúlyt a melódiák és az odacsapósabb pillanatok között.

Saying Goodbye to Physical Form: ez a lemezt lezáró darab, az agónia vége, de egyben valamiféle feloldozás is, és olyan, mint egy hosszú outró.

Amikor elkezdtem írni ezt a kritikát, ezeket jegyeztem le magamnak az album dalairól, de azt vettem észre, hogy bárhogy igyekszem, a leírt sorok valamiért nem adják vissza a hallott zenét, és magamat olvasva úgy tűnt, mintha nem egy jó lemezről beszélnék.

Pedig az album állandó vendég lett a lejátszómban, heteken keresztül szinte minden nap meghallgattam. És tudjátok, miért? Mert ez egy nagyon jó anyag. Ahogy a bevezetőben is írtam, beszippant, újra és újra hallgattatja magát. De azt is el kell mondanom, hogy ez messze nem egy tökéletes lemez, lehetne több benne a metál, lehetne súlyosabb, lehetne egy kicsit odacsapósabb.

Ugyanakkor ezzel az alkotásával a Lord Dying nálam szintet lépett, bizonyította a benne rejlő potenciált. Ha a jövőben is ilyen dallamokat tudnak írni, és ilyen szépen képesek felépíteni a dalokat, és mindezt párosítják azzal a letaglózó erővel, ami a Poisoned Altars albumot jellemezte, akkor még hosszú ideig fogom őket hallgatni. Tegyetek így ti is!

A szerző: Majka3 publikáció
Majzik Ferenc Levente, a Brutal Metal/Pulling Teeth fanzine egykori szerkesztője, a ’80-as évek klasszikus thrash metáljának elkötelezett híve, civilben nagycsaládos jogász.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*