L’acéphale: L’acéphale (2019)

A black metál nálam mindig lemaradva kullogott más zenék iránti érdeklődésem mögött. Annak ellenére, hogy én is átestem a Celtic Frost/Bathory/Venom keresztségen, a belőlük szárba szökkent stílus iránt mégsem alakult ki bennem egészséges vonzalom. Kevés zenekar még kevesebb lemeze fogott meg a színtérről, számtalan csapat komplett munkássága ment el mellettem észrevétlenül. Érdekesség azonban mindenütt akad, itt is. Kedveltem is közülük párat, inkább a furcsábbakat, a kísérletezőseket, a műfaj iránti hosszan tartó rajongást azonban egyik sem volt képes kiváltani belőlem, azt viszont elősegítették, hogy mára már egyre enyhülő távolságtartással viszonyulok a black metálhoz.

Nincs ugyan hírértéke, de fontos: Feketefém-földjén sem vezet már minden út északra. Megváltozott a táj, pörög az iránytű mindenfelé. A műfaj ezer irányba szétáradó összetevői súlyosabbá, sötétebbé változtattak más, távol eső stílusokat, és maga is kaput nyitott rengeteg új hatás előtt, amik pedig az ő zenéjét tették színesebbé, sokak szerint megalkuvóbbá. Mindenesetre megszülettek azok az albumok, amelyek kiemelkednek Fémföld szűk völgyeiből, friss nézőpontjuk átlagon felülivé emeli őket. A portlandi illetőségű L’Acéphale legújabb albuma is az átlag fölött van, és nem csak a rajta hallható zene miatt érdekes, hanem a hátterében meghúzódó filozófia okán is. Ennek felvázolásához vissza kell mennünk az időben, a múlt század harmincas éveibe.

Volt egyszer egy titkos társaság, és annak időszakosan megjelent lapja, az Acéphale. A társaság Georges Bataille gondolatai és persze személye köré csoportosult, mert hogy néhány társával együtt maga alapította azt. Kiadványukban, az Acéphale-ben adtak hírt magukról, filozófiai, társadalomelméleti írásokban. A lap címe fejetlenséget jelent, ami, ha minden igaz, utalás XVI. Lajos fővesztésére, és a halála pillanatában szabad utat kapott felvilágosodás eszméjére, amely esemény Bataille-ék értelmezése szerint inkább a magasabb szintű energiákba vetett hit lerombolásának a kezdete, vagyis a fejetlenségé.

A társaság filozófiája szerint a modern világ elkorcsosult, kihunyt belőle a tűz, és csak a szakralitás felélesztésével tehető jobbá. A sterillé vált modern létbe vissza kell áramoltatni a spiritualitást, de nem Krisztus Istenén keresztül (hiszen tudjuk, és már Nietzsche is megmondta: Isten halott), hanem az emberi testen át. A szélsőséges érzelmi állapotok öntudatlanságig fokozott megélése visz közel a testen túli világhoz, a szex, a fájdalom és a halálközeliség intenzív és tudatos megtapasztalása közben nyerhetünk benyomásokat a létezés valódi és más úton meg nem tapasztalható minőségéről. Ha létezik ilyen, akkor ez a dionüszoszi világfelfogás akár ateista vallásnak is nevezhető.

A portlandi L’Acéphale nemcsak a lap nevét, hanem a tartalmát is magáévá tette. A zenekar léte és működése számomra kissé zavaros. Annyi bizonyos, hogy többször is változó felállásban, és a tartalomtól függően szólóprojektként vagy zenekarként léteznek és alkotnak. 2002-es megalakulásuk óta eddig két teljes albumon (a mostanival együtt már három), valamint a közéjük ékelt számtalan EP-n és split kiadványon hallatnak magukról. Aki körül az egész forog, az Set Sothis Nox La énekes/billentyűs személye. Az ő szólóprojektjeként kezdte az L’Acéphale, és csak fokozatosan erősödött zenekarrá. Régi barátjával, és, mondhatjuk, szerzőtársával, Marcus Wolff-fal hosszú évek közös munkájával csiszolgatták a koncepciót, keresték az új lehetőségeket.

„Számomra az az út vonzó, amikor művészi hasonlóságok állnak fenn, amikor a különféle műfajok olyan elemei kerülnek össze, amelyek művészi, esztétikai jellegük révén hasonlítanak egymásra” – mondja Set Sothis a Hammerworld magazin munkatársának, Milán Péternek adott interjújában. Véleménye szerint a zene és a megjelenés egyaránt fontos. Teljes művészi élményben gondolkodik, gyűjtők számára is becses kiadványokat akar megjelentetni, amelyekben a betűtípus, az illusztrációk és az egész booklet egységet kell, hogy alkossanak a zenével és a szöveggel. A friss hanghordozó vizuális tartalma Marcus Wolff munkája, aki nemcsak a tiszta, folkos részeket énekli a lemezen, de az Acéphale lapok képei alapján elkészítette a borítót és a belső oldalakat is. Hatévnyi munka van az album mögött, hetvennégy percnyi zene pedig előttünk.

Az album első fele – hullámzása ellenére, sőt, éppen azért – roppant meggyőző. Kiismerve a kilengések logikáját, az anyag második felére megszokottá válik ez az érzet, és kissé enged a varázs, de objektíven szemlélve a lemez végig egyenletes minőségű, hagyománytisztelő, de azokat át is lépő black metál zenét tartalmaz. Átlagon felüliségét többnyelvűsége is erősíti. Német, francia és angol nyelven kommunikál velünk, sőt egy latin számcím is akad: Gloria in Excelsis Mihi, azaz Dicsőség a magasságos Nekem. Ez egyébként egy francia nyelven elénekelt, Edit Piaf világát megidéző, szomorú, nyolcperces tétel.

De maga az album is egy francia nyelven előadott felvezető szöveggel, egy Bataille-idézettel csap a lecsóba. A Sovereignty három al-tételre oszló, középtájon a német nyelvvel is kacérkodó, határozott nyitódarab, és az L’Acéphale zenei spektrumának minden fontos elemét tartalmazza: részben black metál-, részben bivalyerős thrash-, részben pedig folk-áthallásos, de csöppet sem erőltetett akusztikus szegmensek alkotnak benne furcsa keveréket. Az ezt követő, és már említett folk-sanzon kombó önistenítése pedig fordított keresztek nélkül is kimeríti a sátánizmus tényállását.

A Runenberg könnyedén galoppozik át a neki rendelt tíz percen, néha szélsebesen rohanva, de mindig emelt fővel. A black metálra oly’ jellemző tremoló tekerés egy pillanat alatt vált át szigorú thrash modorba, és megy ez a játék oda-vissza, sérülésmentes bizonyítékát szolgáltatva annak, hogy milyen vékony határvonal választja el a kettőt egymástól. Remekül működik az ötlet, már ezért az egy tételért megérte rögzíteni a lemezt.

Ilyen black-thrash ugrásból több is szétszóródott az albumon, de a Hark! The Battle-Cry is Ringing! már újra folk húrokat pengetve indít, majd a fele után bereccsenve emelkedik egy kietlen táj fölé. Aztán a Last Will szélviharban pörgésből zuhan kétkedő álmodozásba, rövid ambient csendbe, a Sleep hallatán pedig a Monotheist-korszakos Celtic Frost ugrik be, igaz, csak sejtelmesen, és elfogultsággal gazdagon fűszerezett utóízként.

A hosszából adódóan a legtöbb ínyencséggel nyilván a lemezt záró, húsz percet is elfoglaló Winternacht kecsegtet, ám a hozzá fűzött reményeket már nem képes teljes mértékben beváltani, mert az első negyven percben felvázolt zenei világ a folytatásban nem bővül tovább, csak variálódik, ameddig lehet, hogy aztán a hetven percet is meghaladó játékidő végére az egész összeálljon egy nagyon is változatos, művészi értelemben vett kreatív albummá.

Mint minden hiteles és hiteltelen black metál zenekar esetében, itt is a Hellhammer-Celtic Frost/Bathory vonalig vezethető vissza az eredet, amelyeken túl még a sokadik hullámmal érkező Mayhem/Burzum vonulat hatásai is kimutathatók benne, ennek ellenére a L’Acéphale új albuma jócskán túlmutat a tradicionális black metál korlátos, és valljuk meg, roppant unalmas keretein. A kilengések mentalitása és dinamikája az Into the Pandemonium-ot, a megszólalás edzettsége és szögletessége viszont már inkább a Monotheist-et idézi. Párhuzamos futásuk a Celtic Frost-tal csak a habitusukban érhető tetten, semmi konkrétum, de mindketten ugyanazzal a nekifutással vetik át magukat a sablonok korlátain, közben pedig ugyanakkora erővel kapaszkodnak választott stílusuk hagyományaihoz is. A zászlóbontás után majdnem ugyanazt a lobogót emeli magasra Set Sothis és csapata, csak már egy másik csatában.

Mindent összevetve, a L’Acéphale-t egy kicsit „ésszel” is kell hallgatni, nem csak „szívvel”. A komfortérzet eleinte nehezen talál magának kényelmes helyet ebben a tüskés tüneményben, ám racionális közelítésben már számtalan indok kínálkozik, hogy elismerően említsük az albumot. Üdítően eleven az egész, vibrál benne a nagyok iránti maximális tisztelet, miközben egy picit seggbe is billenti őket. Már apró részletei is nagyon rendben vannak, emlékezetesek, de az összkép tűnik igazán frissnek, elevennek. Dicséretre méltó teljesítmény ez a lemez – mondja ezt egy black metál iránti elfogultsággal csöppet sem vádolható barátotok.

A szerző: Bársony Péter41 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*