Grief Collector: From Dissension to Avowal (2019)

Nagy a valószínűsége annak, hogy az epikus doom metal egyik császárának számító, arlingtoni Solitude Aeturnus befejezte ténykedését. A 2011-ben napvilágot látott In Times of Solitude válogatás (rajta a még Solitude-ként felvett, 1988-as And Justice for All… demóval és pár bónuszdallal) óta nem jelentkeztek friss hanghordozóval, gyakorlatilag semmiféle információ nem érkezett velük kapcsolatban. Nagy kár értük, hiányukkal rengeteget veszít a doom-mezőny.

A Nadir-énekes Tauszik Viktor barátom hívta fel a figyelmemet még vagy két hónapja erre a zenekarra, amelynek élén Robert Lowe (nem nehéz kitalálni, a Solitude Aeturnus énekeséről van szó) áll. Emberünk nem szorul különösebb bemutatásra, ugyanis 2007-2012 között a Candlemass frontembere volt, míg manapság a kultikus, pasadenai Tyrant-ben is érdekelt. (Egyéb elfoglaltságairól – Concept Of God, Disciple Of Doom, Gathered In Darkness – nem szól a fáma, azok a csapatok inaktívnak tűnnek.)

Miután adott ő, illetve a hangja, a Grief Collector abszolút nem árul zsákbamacskát, a zenei világot azonnal be tudjuk azonosítani. Igen, epikus doom a legjobb fajtából. Friss formációról (Minneapolis a székhelyük) beszélünk, lévén, hogy tavalyelőtt alakultak, Robert mellett pedig Brad Miller dobos (ex-Among the Serpents, ex-Opaque), valamint Matt Johnson gitáros/basszusgitáros (Signs of Reign, ex-Scream at the Sun) vesz részt benne.

Nem szeretek rövid recenziókat írni, de e lemez kapcsán még ha akarnám, sem tudnám mondanivalómat bő lére ereszteni. A 31 percben elővezetett öt dal (plusz az A Prelude to Grief intró, de az benne foglaltatik a játékidőben) a legszebb Candlemass- és Solitude Aeturnus-hagyományokat idézi meg, és ezzel mindent el is árultam az anyagról. Annyi a különbség a két nagyágyú és a Grief Collector között, hogy utóbbi rövidebben fogalmazza meg a nótákat, kevésbé drámai, illetve teátrális, ugyanakkor rettentően fogós és értelemszerűen súlyos a lemezen hallható muzsika.

Példának okáért az Eyes of Fog-ot elég egyszer meghallgatni, hogy melódiái, refrénje kivakarhatatlanul rögzüljön az ember hallójárataiban, ahogy a To Grips-é is. A Consuming Indignation-ben kevés, a Trouble-t idéző zakatolás van, az A Mournful Pact-ben Black Sabbath-os súlyosság, míg az Of Misery and Woe-ban flamenco-jellegű részek bukkannak fel. Szükségtelen dicsérni a muzsikusokat, kiválóan teljesítenek, tömények a riffek, briliánsak a szólók, dohognak a basszusfutamok, precízek a dobtémák, Robert Lowe pedig Robert Lowe, a metal színtér egyik legkarakteresebb, legmarkánsabb hangjával büszkélkedő frontembere, orgánuma kilométerekről is felismerhető. Arányos, telt hangzásba ágyazták a végeredményt, tehát minden igényt kielégítő alkotásról beszélünk.

Viszont az az igazság, hogy keveslem a játékidőt, 15-20 perccel simán megtoldhatták volna még a korongot. A zene természetesen így sem ad okot elégedetlenségre, mivel maximálisan betölti a Solitude Aeturnus által maga mögött hagyott űrt. Bízom abban, hogy a muzsikusok kooperációja nemcsak erre az egy kiadványra szorítkozik, és hogy hallunk még róluk a jövőben. Nagyon örülnék neki.

A szerző: Dávid László580 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*