Dying Gorgeous Lies: The Hunter and the Prey (2019)

Léteznek olyan zenék, amelyekben nincs semmi eget rengető, mégis beakadnak nálunk, újra és újra hallgattatják magukat. Számomra ilyen volt tavaly a Motör Militia World in Flames című lemeze, idén az új Exumer, és most a német Dying Gorgeous Lies legfrissebb anyaga. Utóbbi annyira megfogott, hogy gyorsan a csapat előző két albumát is beszereztem, és azóta is mindhárom korong pörög nálam.

Hogy mitől működik ez a muzsika? Nem tudom. A bajorországi Kulmbach-ban, 2009-ben alakult ötös thrash metal-t játszik; a mikrofon mögött a kezdetek óta ugyanaz a hölgy, Lisa „Liz Gorgeous” Minet áll, akinek orgánuma nem marja fel úgy a betont, mint, mondjuk, az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz-é, de a koncertek után valószínűleg neki is szüksége van egy kis hangszálakat regeneráló toroköblögetésre.

A csapat eddigi pályafutására a zenei útkeresés volt jellemző. Míg 2011-es bemutatkozó albumukon, az Insanitarium-on a mostaninál szelídebb húrokat pengettek, a négy évvel későbbi First World Breakdown-on átestek a ló túloldalára: akkor egy túlságosan is tömör, változatosnak egyáltalán nem mondható anyag született. Mostani produkciójuk a kettő között egyensúlyoz, méghozzá jó érzékkel: megmaradt a keménység, ugyanakkor a refrének egy része jegyezhető, a gitárosok időnként ügyes szólókat pengetnek, az eddigieknél többször hallhatunk markáns basszuskiállásokat, hol önmagukban, hol pedig dobkísérettel, Lisa énekét körüludvarolva.

Az együttes – saját honlapja tanúsága szerint – az elmúlt időszakban hatfősre bővült: az előző két lemezen játszó Bernd „E. Burned” Stübinger gitárost Just’ In Sane váltotta, és Janna „Jay`na D” Stolle személyében egy billentyűs, sampler-es hölgyet is bevettek a csapatba. A többiek – Marcel „Mashl J.” Völkel gitáros, Sascha „Buzz’D Joe” Schulze basszusgitáros és Stephan „J.J.” Straubinger dobos – viszont régi motorosok, szinte a kezdetektől oszlopos tagjai a csapatnak.

Az új lemez intrója (From the Ashes) mintha egyfajta visszautalás lenne az Insanitarium nyitó nótájára (DGL). Az ebből kinövő Hellfire sem rossz dal, különösen a gitárszóló sikerült mívesre, ám az első komolyabb gyomrost az ezt követő We Are the Apocalypse adja, és a My Revolution Day sem hagyja magához térni a megroggyant hallgatót. A zenének kifejezetten jót tesz, plusz színt visz bele az alatta szinte láthatatlanul feszülő szinti-alap. Az anyag közepe érzésem szerint egy kicsit ellaposodik, de aztán utolsó lendületből még jön a lemez fénypontja, a Greetings from Aleppo, amit nagyon odaraktak, olyannyira, hogy a dal már-már himnuszi magasságokba emelkedik. Ha koncertre mennék, ez a nótát várnám tőlük a leginkább. Ebben is előtüremkedik az öblös basszus, ahogy a záró Sweet Taste of Lies-ban is elhallgatnak néhány sor erejéig a gitárok. Előttük viszont még ott van a Beast Mode, amely ugyancsak egy összetett, izgalmas tétel.

A nóták többsége, mint mondtam, nem elég karakteres ahhoz, hogy egyből beépüljön a memóriába, ezért sokadszorra is újszerűnek hat (egyelőre). És mivel Völkel-ék a hangütést, a hangzást is jól eltalálták, szívesen veszem elő újra és újra a lemezt. Egy próbát mindenképpen megér, sőt, a gyanútlan hallgatónak akár még meglepetést is okozhat a Vadász és Prédája.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*