Bathory: Hammerheart (1990)

Ugyan több jó kritika is jelent már meg az oldalon a zenekar lemezeiről, mégis úgy éreztem, nekem is adóznom kell a Bathory iránti tiszteletemnek, és mivel erről az albumról még nem írtak kollégáim, erre esett a választásom. Quorthon mester munkái zenei világom legmeghatározóbb darabjai, lemezeire eszmei értékként tekintek.

Éppen a Helloween Walls of Jericho albumától elámulva ténferegtem céltalanul a világban, amikor is egyik barátom meghallgattatta velem az Under the Sign… lemezt, mintegy utat mutatva a mélybe. Húha! Köpni, nyelni nem tudtam. Ez meg mi a megveszekedett mennykő? Eljött a világ vége?! Ennél letaglózóbb, gonoszabb, túlvilági „zajt“ még nem hallottam. Egy nagy, fekete, sötét masszaként hömpölygött körülöttem, és örökre beszippantott. Azóta is ott kóborlok a közepén. Az a lemez szerintem (és úgy gondolom, nagyon sokan vannak még így vele) a Bathory egyetlen és megismételhetetlen fő műve lett, és ha bármikor meghallgatom, a mai napig libabőrös leszek, és kifordulnak a szemeim. Extázis. A másik ilyen alapvetés tőle a soron következő Blood Fire Death lett. Ez a két lemez egyértelműen a csúcspont.

Ami viszont ez után jött, az a döbbenet. Úgy vártam, mint egy falat kenyeret, hogy folytatódjon az ámulat, de valami egészen más történt, pontosabban máshogy történt. Azt hiszem, sokan néztek furcsán, amikor elkezdték hallgatni a hömpölygő hullámokat a kezdő tétel, a Shores in Flames elején, és amikor felcsendült a mester hangja, tisztán, lágyan, na, akkor sokkot kaptak. Emlékszem, a környezetemben nekem volt meg először a lemez, és sokan, sokszor elkérték tőlem. Úgy ám. Újra, újra és újra. És mindig visszahozták, hogy hát izé. Aztán megint elvitték, és megint visszahozták, hogy ja, igen, na. Nagyon nem tudták megemészteni, de becsületükre legyen mondva, próbálkoztak, hogy valahogy hátha csak megtetszik nekik. Én szerencsés helyzetben voltam, mert engem már az első hallgatásnál megvett az album (valamiért jól tolerálom a stílusváltásokat… 🙂 ).

Valami maradt itt az előző lemez epikusabb hangulatából, és az lett tovább fűzve. Kétségtelen, hogy meredek váltás volt ez az anyag, de szerintem szükségszerű. Gondoljunk csak bele, hová tudott volna még Quorthon két mestermű után fejlődni? Szerintem nagyon jó irányt választott, erre bizonyíték a második nóta, a Valhalla. Fennkölt, monumentális, sodró lendületű, szinte lobog a hajam a szélben, ahogy hajózunk a túlvilágra, hogy találkozhassunk végre Odinnal. A nyers erő, az egyszerű értékek, a vér, a becsület, az ősök tisztelete a mai túlgondolt világ helyett. Megint extázis, újra és újra ámulatba ejt ez az ember. Amihez nyúl, arannyá válik. Jelentem, a Bathory megint új stílust alkotott. Hány olyan zenekar van, amelyik pályafutása során két különböző stílus vajúdásánál is jelen volt, mi több, annak a szülő-anyjává vált?! Előbb a black metal, utóbb a viking metal. Fejhajtás kötelező! Megannyi követő, akik nem lennének vagy nem ilyen zenét játszanának, ha a mester nem alkotta volna meg most már harmadik fő művét.

Miután tűzben és jégben megkeresztelkedünk, eljött az idő, hogy megszülessen a fiú, akinek továbbadhatjuk a tudást és a hagyományt. A Father to Son-ban érezzük a villámlás és a mennydörgés erejét, a kalapács lesújt, miközben rendületlenül kőröznek felettünk a hollók, az egyszemű isten hírnökei, aki a kezdet és a vég, a múlt és a jövő atyja, elők és holtak védelmezője, aki tágra nyitja a kaput, ha eljön majd az időnk. A himnikus Song to Hall Up High vezeti fel a lemez egyik csúcspontját, a Home of Once Brave című dalt. Elmélkedés a múltról és a jelenről, honnan indultak, hová érkeztek, mi lett a hősökből, hová lettek a pogány istenek, a nagyság, az erő, mindez heroikus aláfestéssel, haláltusával és fájdalommal fűszerezve. Valamiért úgy érzem, ezt a nótát nem igazán hallgatják a svéd Riksdagban…

A lemez záró akkordja a One Rode to Asa Bay, amire klip is készült, és ami egy kicsit langyosra sikerült. Már előre vetíti a következő lemez, a Twilight of the Gods baljós árnyait.

A Hammerheart hét számot tartalmaz, szűk 56 percben. Mestermű a maga nemében. A következő lemezüket még megvettem, és úgy-ahogy tetszett is, de ott nálam valami megszakadt. Kezdett elfogyni az erő, a tűz. Mondhatnám, hogy a mester elkezdett kiégni, de ez csúnya lenne, róla vagy jót vagy semmit. A Bathory mély nyomott hagyott maga után a metal színtéren. A tisztelet és a gyász örök sokunk szívében. Főnök, találkozunk a Valhallában!

A szerző: Atter-M12 publikáció
A Rattle Inc. fanzine korai számaiban munkálkodott Attermann néven, véleményt formálva a kortárs hörgős zenekarok lemezeiről. Később átállt az erő túloldalára, és kritikusból kritizált lett. Jelenleg már csak műkedvelőként tengeti életét, a régi kedvencek és az új reménységek között.

2 hozzászólás

  1. Hmm…számomra a csúcs+a black metal alfája és omegája a The Return…. Mellesleg, 1985 egy csoda év volt… A Bathory mellett ugye a Slayer, Exodus, Celtic Frost, Kreator, etc. is alkotott valamit.😂

  2. Nekem a Twilight-ig bezárólag mindegyik album mestermű. A Requiem,Octagon párossal azóta sem tudtam mit kezdeni, de szerencsére a végére megint össze szedte magát igazán remek lemezekkel. Örök tisztelet!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*