Anthrax, Slayer – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 11. (beszámoló)

Replay

Az előtörténetet valószínűleg ismeritek: tavaly novemberben, a Slayer búcsúturnéjának bécsi állomásán már láttam az est fellépőit (itt írtam róla), ám amikor nem sokkal később kiderült, hogy Arayáék nálunk is tiszteletüket teszik, körülbelül öt percig gondolkodtam, mielőtt megvettem volna az Arénába szóló – az osztrák belépőnél borsosabb árú – jegyet. Nehéz elkerülni, hogy ne hasonlítsam össze a két bulit, úgyhogy erre nem is teszek kísérletet. 🙂 Mindegyik más okból volt felejthetetlen, de azt azért elárulom, hogy a tavalyi koncertet nagyobb élményként könyvelem el magamban.

„Ön dönt: szurkol vagy rajong”

A sors már-már megoldhatatlan helyzet elé állította a focifanatikus metálfejeket, ugyanis a koncerttel egy időben zajlott a Magyarország–Wales Európa-bajnoki selejtező labdarúgó mérkőzés, ráadásul alig néhány versztányira, a Groupama Arénában, úgyhogy a bulira menet és onnan hazafelé is együtt utaztunk a villamoson piros-fehérbe öltözött, indokoltan jó kedélyű (1:0) honfitársainkkal, akikhez képest a feketébe öltözött had kifejezetten visszafogottnak tűnt.

Nem figyeltem, a szervezők hány órára hirdették meg a kapunyitást, de a hosszan tekergő emberkígyók csak este hét után indulhattak meg – a motozó- és vonalkódolvasó kordonon át – a bejáratok felé. Így aztán éppen hogy csak magunkhoz vehettük a folyadék-utánpótlást tartalmazó műanyagpoharakat, már fel is hangzott az Anthrax szettjét felvezető Maiden-nóta, a Number of the Beast.

Présben

Jól láthatóan nem volt telt ház, különösen a lelátók tűntek erősen foghíjasnak, de ebből, közvetlenül a színpad előtt állva nem sokat éreztünk fizikailag. Scott Ian-nel, majd pedig Kerry King-gel szemben, a harmadik-negyedik sorban álltam, ami látvány tekintetében ugyan jóval előnyösebb pozíció, mint a bécsi, kordon mögötti küzdőtéri terület, ám míg nyugati szomszédainknál kedvemre tombolhattam, a pesti darálóban komoly energiákat emésztett fel, hogy megőrizzem normál térbeli kiterjedésemet. Az jutott eszembe, hogy a sílövészet komplexitása semmi ahhoz a feladathoz képest, amit egy, a folyamatosan hullámzó, préselő tömegben egy fényképezni akaró embernek meg kell valósítania. Miközben mindkét kezed a magasban, a legváratlanabb pillanatban érkezik egy test hátulról, ami kibillent az egyensúlyodból, vagy egy ütés a gerinced mellé. 🙂 Na, de erről szól a zúzda, plusz elölről a Slayer gyalulta az arcunkat, a bőven adagolt pirotechnika pedig az arcszőrzetünket is lepörkölte …

Sztenderd

Az Anthrax-nek ez alkalommal nem kellett osztoznia az előzenekari játékidőn (Bécsben az Obituary játszott előttük és a Lamb of God utánuk), ehhez képest mindössze két számmal muzsikáltak többet, mint a Stadthalléban. Dicséretükre legyen mondva, hogy körülbelül a program fele egyezett csak meg a novemberben hallottakkal. Amikor headliner-ként lépnek fel, nyilván több új nóta is belefér a szettbe, most kedden viszont csupán a Hymn 1-gyel felvezetett In the End képviselte a remek „visszatérő” album Worship Music-ot. A többi nótával biztosra mentek, ami akár egy kicsit unalmas is lehet annak (például nekem), aki 2013 óta már negyedik alkalommal látta élőben Belladonnáékat. Persze ezek a himnuszok mindig ütnek, így aztán önmagamnak mondok ellent azzal, hogy azért az Among the Living-et és a Be All, End All-t ezen az estén is szívesen meghallgattam volna tőlük.

Jó volt végre látni Charlie Benante-t, aki nemcsak az Anthrax oszlopos tagja, hanem egy korszak meghatározó szereplője is. Ugyanakkor részben egyet kell értenem Draveczki-Ury kollégával: ha az állítólagos pontatlanságokat nem is hallottam ki a New York-i ütős játékából, tény, hogy John Dette az utolsó két alkalommal jóval dinamikusabban, erőtől duzzadóbban tolta társai alá a tempót.

Tüzes búcsú

A Slayer mindössze másfél órát játszott, ám az felért egy atomtámadással. Életművükben számomra a Seasons in the Abyss album a vízválasztó, és koncert közben volt egy olyan érzésem, hogy nálunk mintha több „második korszakos” nótát játszanának, mint a sógoroknál. Holott éppen ellenkezőleg: a bécsi programból ezen az estén három „újabb” szerzemény is kimaradt (a Jihad, a When the Stillness Comes és a Dittohead), helyettük viszont csupán World Painted Blood került be pluszként a műsorba a zenekar 21. századi életművéből. A novemberben hallott kedvenceim közül most mindössze a Blood Red-et hiányolhattam volna, összességében viszont kaptunk 20 dalt, míg az osztrák főváros közönsége kénytelen volt 19-cel beérni.

Sem magamat, sem az előttem szólókat nem szeretném ismételni, így most csupán néhány gondolatomat osztom meg veletek. Itt, Budapesten semmivel nem kaptunk kevesebbet, mint, mondjuk, a bécsi szeánsz résztvevői. Monumentális látvány, tökéletes hangzás és előadás, sőt, ki merem jelenteni, a magyar közönség egyértelműen felülmúlta az osztrákot hangban és erőben, lelkesedésben és fanatizmusban.

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy Kerry King nem az az izgága, ugrándozós típus. Körülbelül harminc fotóm van róla, ugyanabban a beállásban. 🙂 Nem értek egyet a fanyalgókkal, akik szerint ez a Slayer már nem AZ a Slayer, mint ami volt Jeff Hanneman halálát megelőzően. A szőke gitáros valóban pótolhatatlan, ugyanakkor Gary Holt már nyolcadik esztendeje turnézik a csapattal, és hat éve állandó tagja a Slayer-nek. Ugyanúgy szerves részét képezi a zenekarnak, mint a másik három muzsikus, ráadásul a saját jogán (Exodus) is egy thrash-legenda.

Tom Araya arcán pedig élő bizonyítékát láthattuk annak, hogy a legvadabb metalt nemcsak vicsorogva, hanem jó kedvvel is lehet játszani. Gyakori mosolya egyértelművé tette, hogy máig élvezi, amit csinál, és hogy zenéjével utat talál az emberekhez. Hogy a koncert végén általa produkált hosszú, néma közönségbámulás csupán hatásvadászat vagy őszinte gesztus a részéről, mindenki döntse el maga. Nehezen tudom elképzelni, hogy a búcsúturnét követően a frontember soha többé nem áll színpadra, így szerintem inkább magát mutatta meg még egyszer alaposan a közönségnek, mintsem hogy ezzel az akciójával annyi itteni arcot akart volna elraktározni a memóriájában, amennyit csak tudott…

Mindenesetre a Slayer ezúttal is gyilkos bulit produkált, és mi elégedetten, ugyanakkor kifacsarva és összetörve, plusz azzal a tudattal hagyhattuk el a küzdőteret, hogy ennek a mérkőzésnek – ellentétben a vele szinkronban lezajlott EB-selejtezővel – csak győztesei voltak.

Az elhangzott dalok:

ANTHRAX

The Number of the Beast (felvételről)
Caught in a Mosh
Got the Time
Madhouse
I Am the Law
Now It’s Dark
Hymn 1/In the End
A.I.R.
Antisocial
Indians
Long Live Rock ‘n’ Roll (felvételről)

SLAYER

Delusions of Saviour (felvételről)
Repentless
Evil Has No Boundaries
World Painted Blood
Postmortem
Hate Worldwide
War Ensemble
Gemini
Disciple
Mandatory Suicide
Chemical Warfare
Payback
Temptation
Born of Fire
Seasons in the Abyss
Hell Awaits
South of Heaven
Raining Blood
Black Magic
Dead Skin Mask
Angel of Death

A szerző: Coly810 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*